Pitralon arcszesz, WU2 sampon, nejlonotthonka, alumínium ételhordó, műbőr ülőgarnitúra – a hatvanas-hetvenes évek magyar hétköznapjainak jellegzetes kellékeivel idézi meg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Hé ’67! – A világ, amelyben a múzeum született című kiállítása a skanzen megalakulásának korszakát.
A világ első skanzenjét Arthur Hazelius alapította 1891-ben Stockholmban. A tájegységeket bemutató múzeum a Skanzen nevű városrészről kapta a nevét, ahol elhelyezkedett. Azóta számos nyelvben jelent szabadtéri múzeumot a szó.
A stockholmi után gombamód szaporodtak a falumúzeumok Európában. Magyarországon 1896 májusában nyitotta meg kapuját a millenniumi Néprajzi Falu, amely a korabeli országterület földrajzi, néprajzi jellegzetességeit mutatta be. Bár a tárlat fél év után bezárt, az nyilvánvalóvá vált, hogy nálunk is igény van egy, a népi kultúra értékeit bemutató szabadtéri múzeumra. Attól kezdve hosszú évtizedeken át napirenden volt az országos falumúzeum alapításának gondolata, ám hol a politikai akarat, hol az anyagi feltételek hiányoztak hozzá. A megfelelő pillanat a „politikai enyhülés” éveiben érkezett el, azaz – ahogy a Hé ’67! című tárlatból is kiderül, abban az időszakban, amikor a gyerekek Gazdálkodj okosan-t játszottak, a fiatalok Illést és Kovács Katit hallgattak, az emancipált nők pedig konzervet melegítettek a lakótelepi lakások miniatűr konyháiban. A kádári konszolidáció múzeumi szempontból a mentés időszaka is volt, hiszen a régi szép épületeket lebontották, a városokban „házgyári” lakásokba költöztek az emberek, vidéken egymás után épültek a sátortetős kockaházak, a hagyományos paraszti kultúra kezdett végleg eltűnni.
Kezdetben a Magyar Néprajzi Múzeum falumúzeumi részeként működött a skanzen, és csak 1972-ben vált önálló intézménnyé. A múzeum első, felső-Tisza-vidéki tájegységét 1974-ben Ortutay Gyula nyitotta meg, 1987-ben elkészült a kisalföldi, ’93-ban a nyugat-dunántúli, ma pedig már tíz tájegységet, 312 autentikus épületet láthatunk – a világ falumúzeumai között egyedülálló módon – gazdasági épületekkel, használati tárgyak tömkelegével, a táj jellegzetes növény- és állatvilágával együtt.
A szentendrei skanzenban látható épületek olyannyira autentikusak, hogy a parasztházak konyháiban olykor még az áttelepített fába beivódott füst szagát is érezni lehet. Nem véletlenül, ugyanis a múzeumba az épületeket az eredeti helyükről telepítették át berendezésükkel együtt. A szakemberek az értékes régi épületeket darabokra bontva szállítják a múzeumba, és az adott ház építészeti, család- és élettörténetének részletes felkutatása után építik újra. Természetesen csak akkor, ha a háztulajdonosokat vagy a helyeiket is sikerül meggyőzni arról, hogy adják el nekik az épületet, a berendezési tárgyakat. Ez néha nem is olyan nehéz. Például az 1667-ben épített nemesborzovai harangtornyot a falubeliek le akarták bontani, a skanzen megvette, ma ez a múzeum egyik szimbóluma. Időközben a falubeliek is rájöttek, hogy annak idején nagyot tévedtek, 2001-ben visszakérték az épületet. Végül a torony maradt Szentendrén, a nemesborzovaiak pedig a skanzenben végzett felmérés alapján a falu főutcáján megépíttették a harangláb hiteles másolatát.
A skanzen nemcsak épületeket, hanem rég eltűnt mesterségeket, szokásokat, munkafolyamatokat is megőrzött az utókornak. A Bakony, Balaton-felvidék tájegység fő látványossága a nyirádi, két vízikerékkel üzemelő, molnárlakással egybeépített vízimalom. A Veszprém megyei községből 1981-ben áttelepített építményben az őrlés minden csínját-bínját megismerhetik a látogatók, kiderül, hogy mit jelent a garatra öntés, a magasőrlés, és hogy a malmot működtető molnárnak igen sokoldalú technikai tudással kellett rendelkeznie. Az egyik nyirádi porta mosókonyháját látván pedig biztosan sokan áldják az eget, hogy a modern technika korában születtek, és ma már nem jelent háromnapos elfoglaltságot a nagymosás. Az áztatás, a lúgozás, a szapulás, a sulykolás és a mángorlás helyett elég bekapcsolni a mosógépet és a vasalót. Az észak-magyarországi tájegység erdőhorváti lakóházában megtudhatjuk, hogyan sütötték az asszonyok a Miskolctól Sátoraljaújhelyig híres erdőhorváti kerek perecet. A kispaládi parasztházban pedig a len és a kender feldolgozásának útját követhetjük végig a nyűvéstől a tiloláson át a kötélfonásig. Az egyik őcsényi portán pedig a sárközi gyöngyfűzés mesterségén túl az is kiderül, hogy a helyi menyecskék nagyjából egy hold föld árát vették magukra, amikor igazán ki akartak öltözni.
A szentendrei skanzen a XVIII. század közepétől a XX. század első feléig mutatja be a hazai tájegységek jellegzetességeit, de mivel lassan már a múlt század második fele is feledésbe merül, tervezik, hogy újabb, a közelmúlt falusi építészetet bemutató kiállításokkal bővítik a tárlatot. Idén januárban, egy évtizedes kutatás és szervezőmunka után elkezdték az eddigi talán legnagyobb fejlesztési programjukat, az Erdély épületegyüttes kialakítását. Az új egység várhatóan 2021 nyarán nyílik meg.
