– Gyerekkorában sokat olvasott, és szinte minden nap verseket írt, amire rendre érkezett az apai feddés: hát micsoda butaság ez? Julien Sorelként menekült már fiatalként a kultúrába?
– Tulajdonképpen igen, menekülés volt. Anyám meghalt, mikor hétéves voltam, és a gyászmunkában sokat segített, hogy olvastam. Az olvasás egyébként is gyógyít. Nagy trauma esetén pedig sokat számít, ha valamilyen művészeti tevékenységbe tud menekülni az ember. Hozzátenném, sokak számára menekülés a zenehallgatás, filmnézés, szappanopera-fogyasztás egyaránt. Erre a folyamatra nem figyelünk eléggé, pedig az olvasás például sokkal olcsóbb, mint a gyógyszer, és kellemesebb, mint szomatizálni a lelki bajokat.
– Milyen könyvekbe menekült?
– Mesék voltak főként, Az öreg néne őzikéje és hasonlók. Később minden, amihez hozzájutottam a könyvtárban. Az Egri csillagokat ötször olvastam három nap alatt, mikor eljátszottam, hogy beteg vagyok, és otthon maradhattam az iskolából. Erre a regényre volt akkor szükségem. Mikor valaki szomjas, vizet iszik, ha üres a gyomra, berohan a kamrába. Nekem a pszichém volt éhes az Egri csillagokra.
– Fel sem merült, hogy valóban az építőgépész technikusi munkát végezze, amit tanult is?
– Az történt, hogy nyilván gimnáziumba kellett volna mennie az írogató kis jó tanulónak, de mivel apám asztalos volt, beraktak egy technikumba: nehogy már értelmiségi legyen a maszek gyereke! Akkor olyan elmebeteg világ volt, hogy ezt megtehették. Tizennégy-tizenöt éves gyerek mit csinálhatna ez ellen? Talán ezért is írok olyan könyveket, amelyekben rendre fellázadnak a gyerekek. Már a Gyerekrablás a Palánk utcában is erről szólt. Tizenévesen én nem mertem, nem tudtam fellázadni a hatalom ellen, a rendszer ellen, ami rákényszerített, hogy egy általam utált szakmát tanuljak meg.
– Ezt a szemléletmódot nem látja visszatérni manapság? Parragh László időről időre lenyilatkozza, hogy még mindig túl sok a gimnazista.
– Sajnos, a tehetséget nem nézzük, inkább azt mondjuk, hogy ha valaki nem elég jól tanul, menjen szakmunkásnak. A témába nem ástam bele magam, de minden gyereket borzasztóan sajnálok, aki nem a képessége szerinti szakmát tanulja, és így egy életen át nem azt csinálja, amit szeretne. Miközben az ország számára is az a jó, ha a tehetségemben maximálisan érvényesülök. Boldogabb vagyok én, boldogabb a környezetem, és persze boldogabb, gazdagabb lesz az ország.