– Gyerekkorában sokat olvasott, és szinte minden nap verseket írt, amire rendre érkezett az apai feddés: hát micsoda butaság ez? Julien Sorelként menekült már fiatalként a kultúrába?
– Tulajdonképpen igen, menekülés volt. Anyám meghalt, mikor hétéves voltam, és a gyászmunkában sokat segített, hogy olvastam. Az olvasás egyébként is gyógyít. Nagy trauma esetén pedig sokat számít, ha valamilyen művészeti tevékenységbe tud menekülni az ember. Hozzátenném, sokak számára menekülés a zenehallgatás, filmnézés, szappanopera-fogyasztás egyaránt. Erre a folyamatra nem figyelünk eléggé, pedig az olvasás például sokkal olcsóbb, mint a gyógyszer, és kellemesebb, mint szomatizálni a lelki bajokat.
– Milyen könyvekbe menekült?
– Mesék voltak főként, Az öreg néne őzikéje és hasonlók. Később minden, amihez hozzájutottam a könyvtárban. Az Egri csillagokat ötször olvastam három nap alatt, mikor eljátszottam, hogy beteg vagyok, és otthon maradhattam az iskolából. Erre a regényre volt akkor szükségem. Mikor valaki szomjas, vizet iszik, ha üres a gyomra, berohan a kamrába. Nekem a pszichém volt éhes az Egri csillagokra.
– Fel sem merült, hogy valóban az építőgépész technikusi munkát végezze, amit tanult is?
– Az történt, hogy nyilván gimnáziumba kellett volna mennie az írogató kis jó tanulónak, de mivel apám asztalos volt, beraktak egy technikumba: nehogy már értelmiségi legyen a maszek gyereke! Akkor olyan elmebeteg világ volt, hogy ezt megtehették. Tizennégy-tizenöt éves gyerek mit csinálhatna ez ellen? Talán ezért is írok olyan könyveket, amelyekben rendre fellázadnak a gyerekek. Már a Gyerekrablás a Palánk utcában is erről szólt. Tizenévesen én nem mertem, nem tudtam fellázadni a hatalom ellen, a rendszer ellen, ami rákényszerített, hogy egy általam utált szakmát tanuljak meg.
– Ezt a szemléletmódot nem látja visszatérni manapság? Parragh László időről időre lenyilatkozza, hogy még mindig túl sok a gimnazista.
– Sajnos, a tehetséget nem nézzük, inkább azt mondjuk, hogy ha valaki nem elég jól tanul, menjen szakmunkásnak. A témába nem ástam bele magam, de minden gyereket borzasztóan sajnálok, aki nem a képessége szerinti szakmát tanulja, és így egy életen át nem azt csinálja, amit szeretne. Miközben az ország számára is az a jó, ha a tehetségemben maximálisan érvényesülök. Boldogabb vagyok én, boldogabb a környezetem, és persze boldogabb, gazdagabb lesz az ország.
– Korábban a verseit tette első helyre a munkásságában, mégis az ifjúsági regényei arattak nagyobb sikert.
– A verseim valóban kevésbé voltak népszerűek. Néha a véletlen vezeti az embert egy-egy műfajhoz. Megírtam a Gyerekrablás a Palánk utcában című regényt, nagy sikere volt, ezért elindultam ezen az úton. De úgy érzem, ifjúsági könyveimben, novelláimban és publicisztikáimban is ugyanazt írom: magamat.
– De mégis a verseit tekinti a legfontosabbnak. Miért?
– A vers sokkal mélyebbről jön. Olyan üzenet, amit a költőn keresztül a múltban élő emberek küldenek a jövő magyarjainak. A költő átszűri saját tehetségén, képességén az üzenetet, amit a háta mögött százezrek, milliók sugároznak felé. Vers csak akkor születik, ha kitör belőlem, mint egy vulkán. Ifjúsági regényt pedig akkor írok, ha azt elhatározom. De nemrég figyeltem meg, hogy a regényben is a költői alkotásmód működik: ösztönösen a tudat alól törnek fel mondatok, dialógusok, figurák, mintha verset írnék. Ha nem lennék költő, ezek a regények talán szürke, olvashatatlan semmik volnának.
– Anna Moll néven írt verseket. Miért gondolta, hogy a női álnévvel többekhez fog eljutni?
– 1990-re megszűnt az a versolvasási kedv, ami addig Magyarországon működött. Nem tudom pontosan, miért. Azt gondoltam, hogy majd én, a népművelő-tanító-költő írok olyan verseket, amelyeket szeretni fog a 9 és a 99 éves is. Megírtam az állatsírverseket, amelyek nagyon egyszerű történetek versben elbeszélve. Vagy hét kiadás jelent meg belőlük, Cakó Ferenc remek rajzokat készített hozzá. Néhány napja felkerültek az Amazon Kindle-oldalára is angolul ezek a versek. Hogy miért a női álnév? Úgy gondoltam, egy amerikai költőnőtől Magyarországon szívesebben olvasnak verseket, mint Nógrádi Gábortól.
– Azt szokta mondani, minden műve megütközést kelt különböző csoportokban. A gyerekkönyvek miként érhetnek el ilyen hatást?
– Nem akartam mindig provokátor lenni. Én jó gyerek voltam. De az elfojtott lázadás kitört. Már a Gyerekrablás a Palánk utcában is arról szólt, hogy egy gyerek elrabolja magát az elvált szülők összehozása kedvéért. A Lángoló nyaram, ami most jelent meg a Móránál, arról szól, hogy a gátlásos magyar fiú szerelmes lesz egy nyitott dán lányba. Megjelenik egy menekült fekete férfi is, aki segíti hősünket, illetve felbukkan egy prostituált, aki a történetben nem megvetendő figura. Nem nevezhetjük mindezt provokációnak? Mellesleg amúgy sem hiszem, hogy el kellene ítélnünk a prostituáltakat. Vajon sokkal jobb, ha valakit a szalag mellett tesz tönkre a monoton munka?
– Mégis csak sokkal inkább tárgyiasítunk azzal egy embert, ha a legintimebb valóját bocsátja áruba.
– Ha egy szalag mellett napi nyolc-tíz órában kapdossa valaki a kapszlit, hogy József Attilát idézzem, és tönkremegy keze-lába, az talán jobb?
– Nem, csak kevésbé vész el közben az ember méltósága.
– A méltóság egy része ugyanúgy elvész, ha például az embernek egy újságban le kell írnia, amit nem szeretne, amivel nem ért egyet, nem? Mégis mennyiszer tapasztaljuk ezt ma.
– Újságíróként elkeserítőnek tartja a mai sajtóviszonyokat?
– A szabadság mértéke valóban tragikusnak mondható. A jövőért, a gyerekeink miatt lenne szükség független sajtóra. Én annak idején a Kurírba, az Új Tükörbe és a Népszabadságba is próbáltam objektívebben írni. Azt soha nem éltem át, hogy pontosan meghatározzák, mit kell írni. Talán csak a Kádár-rezsimben az Új Tükörnél néha. De még ott is nagyobb szabadság volt: igaz, fegyelmit kaptam érte, de mégiscsak megkérdezhettem a könyvesboltban, hogy van-e Szolzsenyicin-könyv. Visszatekintve, meg nézve a mát, s gondolva a holnapra, azt mondom, hogy amennyiben ez a világ normális, én nem akarok az lenni.
– Úgy érzi, el tudta kerülni a szekértáborosodást?
– Nem voltam párttag, nem tartoztam semmilyen csoporthoz. Szerencsém volt. Már gyerekként is magányos voltam, és később is az maradtam. Az Új Tükörnél lapzárta után mindig leugrottak a többiek meginni egy sört a Kispiszkosba. Talán ötször voltam velük húsz év alatt. A társasági élet sosem vonzott. De ez segít abban, hogy még pontosabban megfogalmazhassam az önálló véleményemet, és ne befolyásoljanak mások.
– Szokta mondani, hogy a humor elengedhetetlen volt regényeiben, különben túl tragikusak lennének, és a gyerekek nem olvasnák. Miközben mégis csak ott vannak a Kincskereső kisködmönhöz, Pál utcai fiúkhoz, Légy jó mindhalálighoz hasonló művek, amelyek úgy klasszikusak, hogy nem túl vidámak. Ma már nincs ezeknek keletjük?
– A gyerekek, úgy tudom, ma már kevésbé lelkesednek a hasonlókért. Mindig úgy éreztem, hogy a gyerekeknek a gyógyszert becsomagolva tudom odaadni. Nem írhatom azt, hogy szerencsétlen Lajcsika, hát elváltak a szülei, mindjárt öngyilkos lesz. Könnyedebben igyekszem a nehéz témákhoz nyúlni. Nem írhatok Árvácskát és Légy jó mindhaláligot, mert a célom az olvasás megszerettetése, nem az elijesztés. Biztos van oka, hogy a könyveim bekerülnek a tananyagba – nem én intéztem el, én nem ismerek senkit ebből a társaságból. Kötelező, de sokan szeretik. Persze, még többen Leiner Laurát vagy az Alkonyatot. Ezzel nincs semmi gond, nekem is van egy erős bázisom. Nem kell, hogy mindenki engem olvasson, de ha lehet: olvasson!
– A menekültválságra való utalással is a provokáció a célja? És hogy üzenetet közvetítsen?
– Ez egy pokolian nehéz téma, amire muszáj volt reflektálni legalább a nigériai Gambo figurájával. Nyilván nem is tudnék választást nyerni a Lángoló nyarammal, ha ez volna a célom. Azzal tudnék, hogy menekülteket ide ne engedjünk be. Mert hát olyan hatalmas az az 1300-as tömeg, a kvóta, nem? Akik úgysem maradnának itt. A törvény egyébként is azért van, hogy a menekültek közül kiszűrjük a bűnöző elemeket, és azokkal ennek megfelelően járjunk el. Nem az a megoldás, hogy nem jöhet senki.
– Nem jogos a félelem a vallási különbözőségektől, kulturális eltérésektől? Nyilván nem véletlenül nézik rossz szemmel sokan, ahogy egyes muszlim közösségekben a nőket kezelik.
– Több ezren vannak most is Magyarországon az iszlám hívei, de nem igazán hallunk arról, hogy problémát okoznának. Nekem is van muszlim barátom, itt él, itt dolgozik. Mi a probléma vele? Választási harcról van szó, amiben a kormány igyekszik rájátszani a félelmekre. Ami meg a nők „kezelését” illeti Tessék már körbenézni egy kicsit!
– Nagy vihart kavartak, mikor fiával, Nógrádi Gergellyel lerövidítve újraírtak Jókai- és Gárdonyi-klasszikusokat. Még politikai támadások is érkeztek. Utólag hogy látja, máshogy kellett volna csinálni?
– Ha újrakezdhetném, újra ugyanazt csinálnám. Nem szakmabeliek voltak, akik élesen kritizáltak. Ha én egy sebésznek azt mondanám, itt vágja el, ne ott, akkor kirúgnának a műtőből. Minket is olyanok átkoztak, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a világ tele van átírásokkal. Hiszen Shakespeare például korai angol nyelven írt! Kérdezném, hányan olvasták a maiak közül eredetiben Zrínyi Szigeti veszedelmét? Még én sem olvastam, mikor diák voltam. Kemény Zsigmond nagyon jó író, Jókaitól A jövő század regénye remekmű, mégis alig páran olvassák.
– Nem csak azért, mert Kemény Zsigmond vagy A jövő század regénye például kevésbé ismert? Viszont, ha belekezdenének, rögtön ráhangolódnának.
– Nem hiszem, hogy emiatt lenne. Én is elkezdtem olvasni sok klasszikust, de félretettem őket, mert túl nagy munka lett volna megküzdeni az avítt szöveggel. És mi, Gergellyel igenis próbáltuk a stílust tartani. Egyedi volna, amit csinálunk? A spanyolok négy korosztályra átírták a Don Quijotét, ami az egyik legfontosabb művük. Bródy Sándor is újramesélte Jókait, utóbbi pedig imádta Bródyt ezért, még meg is hívta magához. Én úgy érzem, a szakmabeliek nem olvasták el Nógrádi Gergely újramesélt könyveit, és így írtak róla.
– Több forgatókönyvet is írt, a Sose halunk meg mellett több remake-hez, a Hyppolithoz és a Meseautóhoz például. Előbbi népszerűbbnek bizonyult, míg a remake-ek inkább vegyes fogadtatásra leltek. Tervez újabb forgatókönyvet?
– Ma már csak a saját regényeimből írnék filmforgatókönyvet. Nemrég megkerestek egy újabb remake ötlettel, de elhárítottam. Koltai Róbert is hozott egy szuper sztorit, de nem vállaltam, pedig, ha valakivel valaha érdemes volt dolgozni, az ő. Deák Krisztinával viszont filmre írtuk a Tengeren is túl című regényemet. Krisztina nagyon kemény rendező, de úgy érzem, a forgatókönyv jól sikerült.
