Sokat panaszkodtunk tavaly a pécsi színházi találkozóra. Hogy mi volt a bajunk? Például az, hogy a hagyományos, jól-rosszul működő szakmai megbeszéléseket indoklás nélkül, ripsz-ropsz megszüntették, legalábbis eredeti formájukban. A helyükbe lépő „délelőtti társalgások” nemegyszer szépelgő közönségtalálkozóra emlékeztettek, a kritikát – régi sértődésekre hivatkozva – kilúgozták belőle. Kifogásoltuk a korábbiakhoz képest jóval populárisabb bulvárdarabokkal, musicalekkel, végtelen számú könnyűzenei koncerttel megspékelt kísérőprogramot is.
Nos, örömmel jelentjük, a gondok nem kis részét sikerült kiküszöbölnie a POSZT vezérkarának. Részint azzal, hogy például visszaállították a szakmai beszélgetéseket, illetve nívós kísérőprogramokat hívtak Pécsre. Megtekinthetünk a megmérettetésbe be nem válogatott olyan előadásokat, mint Spiró György Prahja, Parti Nagy Lajos Don Quijotéja, vagy akár a nagy sikerű Egy őrült naplója Keresztes Tamással, és viszonylag nagy számban láthatjuk művészeti egyetemek és főiskolások produkcióit is. (Külön megemlékezünk az utóbbiak közül A rodológia rövid története című, igazából ujjgyakorlatnak tekinthető Bognár Péter-opusról, amelyet Gothár Péter rendezésében harmadéves pesti színművészetisek adnak elő. Ha jól figyelünk, bizonyos pillanatokban részesei lehetünk szárnyaikat éppen bontogató tehetségek felszikrázásának.)
Néhány napja érdekes szembesítés akaratlan tanúi lehettünk. Itt járt Závada Pál abból az alkalomból, hogy a versenyprogramban elsőként mutatták be a Jadviga párnájából készült debreceni előadást Mezei Kinga rendezésében. Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy a regényt színpadra állítani grandiózus, egyben tehát veszélyes vállalkozás, ugrás a sötétbe, majdnemhogy hősi tett, akkor is, ha ezt maga Závada már egyszer megcselekedte. (Az író átdolgozása alapján rendezte meg öt évvel ezelőtt Hargitai Iván a történetet a Belvárosi Színházban.) Most új adaptáció készült, amelyet balladaira hangolva – ennek játszik alá a zene és a díszlet is –, közel három órában láthat a közönség. Sajnos minden jó pillanata, bizonyos jelenetek metsző pontossága ellenére is terjengős, ennek következtében pedig bizonyos pontjain ritmusát elvesztő, olykor felesleges ötletekkel terhelt előadás. (A legkiválóbb, legsokoldalúbb alakítás a Misót megformáló Galló Ernőé.)
