Mindenen nyomot hagy az idő: nemcsak rajtunk, hanem mindenféle hétköznapi tárgyon is. Nem kell ahhoz molylepke sem, hogy féltett kincseink az enyészeté legyenek: a levegőben szállongó por mindig tartalmaz fémrészecskéket, amelyek felgyorsítják a szerves anyagok lebomlását. A tárgyakon megülő porréteg ugyanakkor megköti a savas légszennyező gázokat, és így sav képződik. De a por megköti a nedvességet is, a nyirkos porrétegen pedig mikroorganizmusok telepszenek meg. Rossz hír, ha a műkincsek a raktárakban porosodnak. De történnek ennél drámaibb, sokszor jóvátehetetlennek tűnő károk is: a műtárgyak olykor összetörnek, szétszakadnak. A romok, roncsok fölött egy laikus elmorzsol egy könnycseppet, míg egy restaurátorművész inkább azt nézi, hogyan lehetne feltámasztani a régi tárgyak szépségét. Ha az anyagi lehetőségeik olykor korlátozottak is, a szaktudásuk bőven megvan a kisebb csodatételekhez. Ennek is tudható be, hogy 2001 óta évről évre a Magyar Nemzeti Múzeum egyik legnépszerűbb kiállítása a restaurátori diplomamunkák bemutatása, a Megmentett műkincsek tárlat, amely nemcsak a megújult műtárgyakat mutatja be, hanem régi állapotukat is.
A szeptember 3-ig látható kiállítás kurátora, Zsámbéki Anna – a Magyar Képzőművészeti Egyetemhez tartozó Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ vezetője – ugyan a szakma göröngyös útját sem hallgatja el, ugyanakkor olyan izgalmasan mutatja be annak fortélyait, hogy ahhoz képest a Helyszínelők-sorozat egyszerű mesének tűnik. A restaurátorok is használnak röntgent, mikroszkópokat, amelyek alatt már több tucat pigmentet felismernek, értik a szerves és szervetlen anyagok károsodási folyamatainak kémiai hátterét is, ám ez még csak a kezdet. Egy-egy tárgy restaurálásához történeti kutatást és modellkísérleteket kell végezniük, a vizsgálatokra alapozott restaurálási tervet kell felállítaniuk. Az etika szabályait figyelembe véve munkájukkal nem hamisíthatják meg a műtárgyakat, a rendkívüli ügyességet igénylő gyakorlati teendők mellett a műtárgyakkal foglalkozó többi szakemberrel is tudniuk kell jól együttműködni. A cél, hogy egy-egy műtárgy a restaurálásnak köszönhetően maradandóbb, a szerkezete stabilabbá váljon, lelassuljanak a károsodási folyamatok.
A kiállításon huszonhét képző- és iparművészeti tárggyal találkozhatunk, amelyet tizenhét frissen diplomázott restaurátor támasztott fel − olykor a szilánkjaiból. Kalivoda András szilikátrestaurátor egyik munkája, egy 1898-ban készült Zsolnay padlóváza korábban hatvan darabra tört el. Egy ilyen tárgy restaurálásakor azt is figyelembe kell venni, hogy a kiegészítés, ragasztás ne legyen erősebb a tárgy eredeti anyagánál, egy estleges újabb károsodáskor ne a restaurált rész maradjon ép, a váza inkább a ragasztás mentén nyíljon szét. Másik munkája pedig felülírja azt, amit az európai középkorról gondoltunk: 39 üvegtöredékből – amely egy XVI. századi magyarországi török lakóház kemencéjéből került elő – egy üvegfalloszt rakott össze. Meglepő, de ilyen középkori tárgyak kerültek elő német, olasz, angol vagy francia ásatásokon is.
Kolozsvári Gergely faszobrász restaurátor az esztergomi Keresztény Múzeum egyik gyönyörű gótikus szobrát állította helyre. A Szent Annát harmadmagával ábrázoló művet cirbolyafenyőből faragták, amely meghasadt, a védő lakkréteg pedig elbarnult, a XVIII. századi átfestés következtében pedig még a kis Jézus arca is foltossá vált. Cselőtei Anna Remény festőrestaurátor a Budavári Palota tróntermének egyik, 1951-ben bútorlaphordozóra helyezett freskórészletét, Az orvostudomány allegóriáját tisztította és szabadította meg az oda nem illő átfestésektől. E munkához képest a Pocsajevi Istenszülő feltáskásodott ikonmásolatának helyreállítása szinte gyerekjátéknak tűnik, pedig nem az volt. Nagy Hajnalka textil-bőr restaurátor másfélszer másfél méteres, XVI. századi brüsszeli falikárpit-helyreállítása több mint egy évet igényelt, s története Csontváry képeinek sorsát idézi: Horváth Győző kalocsai segédpüspök vásárolta meg a XIX. században csomagolóanyagként.
