„Végre olyan férfi került az ország első művészeti múzeumának élére, ki életét teszi föl arra, hogy méltó módon teljesítse feladatát. ( ) A fölfelé vágyók nem úgy élik életüket, mint ő: nem oly elvonultan, oly csöndben, a szerepléstől tartózkodón, és nem úgy írják írásaikat, mint ő: nem oly elmerülve a tárgyba, leszállva annak fenekére, ahol a lélek rejtőzködik.” Elek Artúr író, művészettörténész 1914 júliusában ekként adott örömének hangot a Nyugatban amiatt, hogy Petrovics Elek jogász, művészeti író lett a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Ahogy Elek Artúr egy 1943-as cikkében is olvasható, Petrovics „személyének varázsa volt az, ami a gazdag gyűjtőket ajándékozásra vagy adakozásra bírta.” Nagy vihart kavart ugyanakkor a főigazgató 1935-ös nyugdíjazása, amely ellen tiltakozott Márai Sándor író és a neves művészettörténész, Fülep Lajos is.
Életrajzokat olvasva olykor kísérteties hasonlóságokra bukkanhatunk. A száztizenegy évvel ezelőtt megnyílt Szépművészeti Múzeum történetében Petrovicson túl találhatunk még egy főigazgatót, aki húsz évig − 1964-től 84-ig − állt az intézmény élén, szakmai és emberi kvalitásai pedig szintén Petrovicséhoz mérhetők. Petrovics kései utódja is akadémikus volt, s Elek Artúr 1914-es cikkének idézett sorai akár őt is jellemezhetnék: komoly, elkötelezett tudós volt, aki az életét tette fel a művészettörténet szolgálatára. Ám akadt azért egy „aprócska” eltérés: Garas Klára ugyanis nőként lett nemcsak magyar, de nemzetközi viszonylatban is minden idők egyik legnevesebb és legtöbbet idézett művészettörténésze. Szakvéleményére Japántól Amerikáig kíváncsiak voltak a művészettörténészek és műgyűjtők.
Akadémikusaink között ma is kevés a nő, ráadásul abban az időben, mikor Garas Klára 1941-ben, huszonkét évesen doktorált summa cum laude művészettörténetből, a fővárosi diplomásoknak csak a tizede volt nő. Ám tudós pályát választani, s emiatt lemondani a családalapításról, ez az 1930−40-es években igencsak ritkaságszámba ment. „Már tizenhárom évesen elhatározta, hogy művészettörténész lesz, és semmi sem téríthette el az álmaitól. Voltak ugyan udvarlói, például a második világháború alatt egy lengyel katona, de Klári néni egy percig sem volt kesergett azon, hogy a tudomány kedvéért végül is nem alapított családot. Hat-hét éves korától nyaranként Bécsbe küldték a szülei, amit ő akkor nyűgként élt meg, ám mire diplomás lett, öt idegen nyelven beszélt és írt tökéletesen” – meséli Garas Kláráról egykori munkatársa és barátja, Gosztola Annamária, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának művészettörténésze. „Nyelvtudásának köszönhette, hogy már 1948-ban Londonban rendezhetett kiállítást modern magyar művészek munkáiból. Mesélte, rettenetes állapotok voltak akkor Londonban is, és Korda Sándor öccse, Korda Vince festő és díszlettervező segítette.”
Garas Klára a szamárlétra minden fokát végigjárta: először gyakornok volt, majd tudományos munkatárs, aztán a Régi Képtár osztályvezetője, tudományos titkár, végül főigazgató. „A Szépművészeti Múzeum vezetőjeként két életet élt: nappal »közmunkásként« intézte a múzeum ügyeit, éjszaka pedig folytatta a kutatómunkáját. Nagyon jól eligazodott a világ minden gyűjteményében és levéltárában, gyűjteménytörténeti munkája egyedülálló. Nagyon nehéz és összetett feladat a főúri és királyi gyűjtemények történetének feldolgozása, a műalkotások vándorlásának rekonstruálása: rendkívüli lexikális tudás és vizuális memória kell hozzá. Egyik nagy munkája volt Habsburg Lipót Vilmos főherceg, németalföldi helytartó XVII. századi gyűjteményének feldolgozása – amelynek darabjai ma főként a bécsi Kunsthistorisches Museumban láthatóak, néhány pedig a budapesti Szépművészeti Múzeumban −, amit az osztrák és belga művészettörténészeket megelőzve készített el. Szakterülete az olasz reneszánsz és a német, osztrák, közép-európai barokk volt, s bár rengeteg tudományos írás és ismeretterjesztő könyv jelent meg a neve alatt, illetve a szerkesztésében, az osztrák festőművészről, Franz Anton Maulbertschről írt monográfiáját mindenképp említenem kell. Írásaiban mindig egyszerű volt, érthető, humoros és életigenlő, ami nekem nagyon imponált. 1945 után Radocsay Dénessel, Genthon Istvánnal és Aggházy Máriával járta az országot − vállalva a nomád körülményeket −, hogy felmérje, a háborús pusztítás után milyen műemlékek, templomok, épületek, paloták maradtak meg az országban. Sokszor biciklivel mentek, »többmázsás« fényképezőgépekkel. »Az út mindig csak felfelé vezetett«, mesélte ezekről a felfedezőutakról” – emlékszik vissza Gosztola.
Főigazgatóságának utolsó évében, 1983 novemberében rabolták ki a múzeumot. A hét műtárgy szerencsére három hónapon belül megkerült, de Garas Klára az élete utolsó pillanatáig traumaként élte meg az eseményt. „Rettenetesen megviselte, a legutóbbi időkig is felemlegette. Volt olyan munkatársuk, akit idegileg annyira megviselt a rablás, hogy belehalt” – meséli Gosztola Annamária. „A rablás éjszakájáról volt egy anekdotája: olyan szélsebesen autózott a múzeumba, hogy gyorshajtás miatt egy rendőr leintette az Andrássy úton. A »büntetése« végül az lett, hogy a rablás felől érdeklődő rendőrt »betaxizta« a Szépművészeti Múzeumba.” A nyolcvanas évek csóró lehetőségeit jól jellemzi, hogy téli időszakban még a múzeum is korábban zárt, hogy spóroljanak a villanyszámlán. Így, mai szemmel nézve a rablás szinte kódolva volt.
Garas Klára 98. születésnapja után egy héttel, június 26-án, a hajnali órákban hunyt el. − Gosztola Annamária szerint olyan típusú tudós talán már nem is létezik, mint amilyen ő volt. Még egy éve is rendkívül friss volt szellemileg, s meglehet, hosszú életét aszkéta életmódjának is köszönhette: szinte csak annyit evett, mint egy madár. Csupán néhány csábításnak engedett időnként: a csokoládénak és a vörösbornak. Egynek viszont sosem tudott ellenállni: rajongásig imádta a futballmeccseket.
