„Magányomban, munka nélkül, állandóan »hallom« a körülöttem összezsúfolódott ezer és néhány száz »irracionális képem« (festményem) és majd ugyanennyi grafikám zúgolódó hangját: »Miért alkottál meg minket?« Az a néhány kedves teológiai könyvem is vádlón néz rám: »csak magadnak merítettél belőlünk?« A képek és könyvek titkaikkal és üzenetükkel valóban itt maradnak, míg én a kijáraton távozom. Senki sem tudja meg, hogy miért és hogyan születtek meg a »titkok« és »üzenetek«.”
Fenti sorokat Szita István festőművész, evangélikus lelkész vetette papírra. Múlt év január 19-én, kilencvenévesen halt meg, gondolatai néhány hónappal később jelentek meg a Credo evangélikus folyóiratban. Bár festőművészi tevékenysége nem volt teljesen ismeretlen a nagyközönség előtt, tizenhat evangélikus templomba készíthetett falképeket, ám életműve valójában mindvégig rejtve maradt. Egy ismeretlen életmű – az Andrássy úti Resident Art lakásgalériában augusztus 4-ig látható kiállításának címe ezért is indokolt.
1926. október 25-én született Pécsett, harangszóra – meg is jövendölték, hogy pap lesz. Két pálya vonzotta: a festészeté s az egyházi szolgálaté, utóbbi hívását a Műegyetem építészhallgatójaként is hallotta – 1948-ban már a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Professzora, a legendás lelkész és író, Podmaniczky Pál, látva vívódását, biztatta, festői ambícióiról se mondjon le: az evangéliumot az egyházművészet szolgálatával is hirdetheti. Ismereteit a soproni szabad rajziskolában mélyítette tovább, itt figyelt fel rá 1949-ben Barcsay Jenő festőművész, s hívta a képzőművészeti főiskolára, ahová Szita csak a teológia befejezése után ment volna. „Az már akkor nem fog menni” – jelezte Barcsay, érezvén a kommunista diktatúra leheletét. Igaza lett: bár 1953-ban megfelelt a felvételi követelményeknek, mégis rövid úton eltanácsolták, miután kiderült, egyházművésznek készülne a „marxista főiskolán” – ráadásul lelkészként.
Egyházművészi útja így kétszeresen is rögössé vált: 1945 után ugyanis sokáig nem épült új templom Magyarországon, kevés volt a művészi megbízás, és az Európában kibontakozó modern liturgikus művészettől is el voltak zárva a magyar alkotók. Szerencséjére a kelet-berlini evangélikus egyház művészeti szolgálata, a Kunstdienst rendszeresen küldte neki a Kunst und Kirche egyházművészeti folyóirat számait, nyomon követhette az új képzőművészeti irányzatokat. A Pest megyei képzőművészek stúdiója, a szentendrei, váci, zebegényi alkotói táborok kapuja sem maradt zárva előtte. Csak az egyházé csapódott be: miután a női lelkészek érdekében szót emelt, 1969-ben eltiltották a lelkészi szolgálattól – végül 2006-ban rehabilitálták.
A Taurus Gumiipari Kutatóintézetben lett segédmunkás, majd szakmunkás, sokáig nem vett ecsetet a kezébe. De a gyötrelmeket mégiscsak ki kellett festenie magából. 1976-ban a zebegényi Szőnyi-iskolában meggyőzte Váli Dezső festőművész, hogy hagyjon fel a „látványfestészettel” − egy évvel később pedig már megszülettek annak az ismeretlen életműnek az első absztrakt, tiszta színfelületekből építkező képei, amelyeket a Resident Art galéria vezetője, Schneller János művészettörténész az európai iskola festőinek alkotásaihoz mér. Szita István a szúrágta farönkök rajzolatában, a „teljes űrben”, a „semmiben”, a gyűrött, de megkímélt csomagolópapírok törésvonalhalmazaiban látta meg saját sorsát, s a nem létezőből teremtett így festői valóságot, színes harmóniákat. A belső szabadság világa ez, amit az igazságtalanság mégsem érinthet meg.
