Aki harangszóra született

Egy ismeretlen életmű: halála után nyílt meg Szita István lelkész, festőművész első jelentős kiállítása.

A Taurus Gumiipari Kutatóintézetben lett segédmunkás, majd szakmunkás, sokáig nem vett ecsetet a kezébe. De a gyötrelmeket mégiscsak ki kellett festenie magából. 1976-ban a zebegényi Szőnyi-iskolában meggyőzte Váli Dezső festőművész, hogy hagyjon fel a „látványfestészettel” − egy évvel később pedig már megszülettek annak az ismeretlen életműnek az első absztrakt, tiszta színfelületekből építkező képei, amelyeket a Resident Art galéria vezetője, Schneller János művészettörténész az európai iskola festőinek alkotásaihoz mér. Szita István a szúrágta farönkök rajzolatában, a „teljes űrben”, a „semmiben”, a gyűrött, de megkímélt csomagolópapírok törésvonalhalmazaiban látta meg saját sorsát, s a nem létezőből teremtett így festői valóságot, színes harmóniákat. A belső szabadság világa ez, amit az igazságtalanság mégsem érinthet meg.