Ajándékozzunk-e szerelmünknek zafírköves aranygyűrűt, ha nincs egy fillérünk se? A szerelem csoda, ám időnként legalább akkora áldás a zálogház is: „ezüstkanalat tesz belé az ember és kenyeret húz ki belőle. Kenyeret és festőkellékeket.” Rippl-Rónai József a művésznyomor képtelenségeiről írva hozza szóba e dilemmát Emlékezéseiben. Könyvében pedig több helyütt magamutogató érzelgősség nélkül, diszkréten említi „emberi élete jobbik felét”. A posztimpresszionista, szecessziós festőművésznek Lazarine Baudrion mintegy negyven éven át volt hű társa egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben. Rippl-Rónai legnagyobb hatású múzsája éppen hetven éve, 1947. július 7-én halt meg.
A XIX. század második felében – mint ahogy azt a Magyar Nemzeti Galéria 2009-es kiállítása, a München magyarul is bemutatta – a magyar festők egyik fellegvára a bajor főváros volt. A müncheni képzőművészeti akadémián tanított az 1860-as évektől Benczúr Gyula, Liezen-Mayer Sándor és Wagner Sándor – Hollósy Simon a szabadiskoláját 1886-ban alapította meg itt −, tanítványaikként festőink színe-java járta meg Münchent. Többüknek azonban az Isar-parti város csak egy állomás volt a Párizs felé vezető úton. Rippl-Rónai Józsefnek is, aki három év müncheni stúdium után, 1887-ben távozott sietősen a francia főváros irányába, miután élete első szerelme, egy énekes-gitáros lány gyereket szült neki.
Rippl-Rónai huszonhat éves volt ekkor, a német lánynak csak a vezetéknevét tudjuk: Feiglnek hívták. − Bár családszerető környezetben nőtt fel, emberileg, művészileg még éretlen volt. A művészetben nem volt eléggé tájékozott, a magánéletét sem tudja úgy berendezni, hogy megálljon a maga lábán. Később nagyon szégyellte, hogy kimenekült ebből a kapcsolatból. Csak huszonhárom évvel később, 1910-ben kutatta fel a vér szerinti gyerekét, Amélie-t, és rendezte a lelkiismeretét – meséli Horváth János Milán képzőművész, művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum főmuzeológusa. – Kérdéses volt, meglelheti-e egy életre a társát, a legjobbat, a legalkalmasabbat, akivel megoszthatja azt a mérhetetlen szegénységet, ami jellemezte akkor az életét: erre Lazarine volt a válasz.
A Rippl-Rónai Józsefnél öt évvel fiatalabb Lazarine Baudrion falusi lány volt a burgundiai Issy-l’Éveque-ből, modellkedett a párizsi festőakadémián, ahová a magyar festő is időnként bejárt aktot rajzolni. Nem volt klasszikus szépség, arca szögletes, férfias volt, ezek a vonásai az idő haladtával még inkább felerősödtek. Megismerkedésüket Rippl-Rónai több képén, kerámiafestményen és kőnyomaton mesébe illő jelenetként örökítette meg: egy lány, éjkék ruhában barna kalappal a fején, egy zsibvásár körhintájának lován ülve élvezi a forgást. – Lazarine ezzel a látomással vonult be az életébe. Nem volt párizsi maskara, aki a csacsogásával veszi le a lábáról az embert, szerény és hallgatag volt. Ám nemcsak elviselte azt a jövedelem nélküli állapotot, amelybe 1888-ban belecsöppent, elképesztően fontos társa lett Rippl-Rónainak – folytatja Horváth János Milán. − Rippl-Rónai Munkácsy műhelyében a mester népszerű képeit másolta, ám idővel szembehelyezkedett a fényűző életvitelével és a művészi felfogásával is, aminek szakítás lett a vége. Munkácsy nem becsülte semmire az impresszionistákat sem, míg Rippl-Rónai a modern francia művészek köréhez akart kapcsolódni. A Nabis (Próféták) csoporthoz csatlakozott, s olyan művészek barátja lett, mint Pierre Bonnard, Édouard Vuillard vagy Aristide Maillol.
Művészetére jelentősen rányomta a bélyegét Lazarine ízlése is, aki a szükségből kovácsolt erényt. − Mivel nem volt pénzük, a párizsi lomtalanításokat járták, s ott válogattak ki albérleti szobájukhoz egy-egy stílbútort, a polgári életvitel egy-egy szép berendezési tárgyát. Lazarine puritán, „szűkszavú”, kifinomult művészi ízléssel rendezte be közös fészküket, s végül is az ő tehetsége indította el Rippl-Rónai otthonkultuszának művészi programját, a kaposvári „enteriőr korszakot” is − ecsetelte Horváth János Milán. − Lazarine tevékeny otthonalakító szerepe a Róma-villában érte el a csúcspontját, míg a festő képi világa, amely a kisvárosi enteriőrökből kisugárzó meghittséget, Lazarine keze nyomát hirdette, a művészi magánélet izgalmas példája, s a polgári közönség ideája lett. Rippl-Rónai ezzel felforgatta korának képzőművészetét, szembehelyezkedve a hivatalos akadémista stílussal. Mivel a múzeumok nem fogadták be, az áttörést 1906-ban, egy könyvkiadó klubhelyiségében, a Könyves Kálmán szalonban érte el, ahol több mint háromszáz képét állította ki, s 314-et eladott. A közönség tette sikeressé, alapozta meg az egzisztenciáját. Olyan állami megbízásokra egyébként, mint amelyekben például Benczúr Gyula jeleskedett, nem számíthatott, de nem is törekedett.
Idővel aztán nagyobb lett a nyüzsgés a Róma-villában: Rippl-Rónai társasága és Lazarine főztje ugyanis akkora vendégkört vonzott − különösen a Nyugat íróinak a soraiból −, hogy kisebb gazdaságot kellett fenntartani tyúkokkal, tehenekkel, lovakkal, bárányokkal. Három gyereket fogadtak örökbe: Lazarine unokahúga, Anette Paris (Anella) művelt magyar nővé vált, Martyn Ferenc zseniális festőművésszé, míg Martyn Róbert nagy tudású orvossá. Ám a művészfeleségnek időről időre az új múzsákkal is szembe kellett néznie – volt, hogy segített a modellek leszólításában is −, akik iránt Rippl-Rónai olykor tüzet is fogott. Lazarine türelmesen kivárta, hogy a láng ellobbanjon. Egyedül Bányai Elza, azaz Zorka csaknem tíz évig tartó aktív kísértése lett már sok neki. Rippl-Rónai rengeteget költött rá: fizette az iskoláztatását, ékszereket, lakást vásárolt neki. Zorka végül kiment a képből, Lazarine viszont Rippl-Rónai mellett maradt, hogy nevéhez méltón, ápoló, óvó, támogató társa legyen. Cherchez la femme, keresd a nőt, tartja a mondás – azaz egy férfi sikere mögött nem biztos, hogy állami megrendelések, gazdag mecénások állnak, inkább egy olyan társ, aki minden téren támogató.
Akár művészként is. Nem annyira közismert, de Lazarine Baudrion alkotótársa is volt Rippl-Rónainak. – A párizsi években számos gobelint hímzett Rippl-Rónai tervei alapján, s 1900-ban kettejüknek ítélték a párizsi világkiállítás ezüstérmét. Ez avatta Lazarine-t iparművésszé – teszi hozzá Horváth János Milán. – Az Andrássy Tivadarnak tervezett ebédlő több kárpitját, a Vörös ruhás nőt is Lazarine készítette – unokahúgával, Claudette-tel több mint egy évig −, de sajnos 1906-ban, a milánói magyar festészeti pavilon leégésekor számos munkája elpusztult. Rippl-Rónait ez a tűzeset nagyon megrázta, s felbuzdult benne a szeretet és a hála érzése. Bár sosem terveztek esküvőt, akkor, tizennyolc évnyi együttélés után házasodtak össze.
Rippl-Rónai József 1927-ben bekövetkezett halála után Lazarine érzelmileg gyámoltalanná vált, majd gyanakvóvá. Anella és férje segítségével sertéstenyésztésből élt egy ideig, valamint Rippl-Rónai képeinek eladásából, azonban egy idő után már műgyűjtők és haszonlesők hálójában vergődött, miután Anellával egy félreértés miatt megszakadt a kapcsolata. Viszonylag kevés festmény örökítette meg az alakját, ismertebb kép Rippl-Rónai fekete korszakából a Lazarine a kandallónál, vagy a kukoricás korszakból az Anella és Lazarine. – 2006-ban, egy chicagói árverésen bukkant fel a Kalitkás nő első változata, akkor bizonyosodott be végleg, hogy a szecessziós nőábrázolás egyik legszebb példája Lazarine idealizált képe – zárja történetüket Horváth János Milán.
