Amióta Donald Trump kijelentette, hogy nincs több türelem Észak-Koreával szemben, újra elszabadultak az indulatok. A jelek szerint a korábbinál is elszigeteltebb sztálinista diktatúra sem hagyta annyiban a dolgot, újabb rakétatesztekkel próbált elrettenteni, mire csak még keményebb reakciókkal találta szemben magát. Továbbra sem túl esélyes, hogy a 2011-ben hatalomba került Kim Dzsongun engedékenyebb külpolitikába kezdve térjen vissza a kilencvenes évek végi állapotokhoz. A felszín alatt ugyanakkor mégis mutatkoznak változások, ami elmondható az ország kulturális életével kapcsolatban is. Ugyan a világtól elzárt állam mindennapjairól kevés információ jut ki, de a jelek szerint Kim Dzsongun a korábbiakhoz képest több téren is változtatna. Emiatt is voltunk kíváncsiak arra, milyen ív rajzolható fel a diktatúra elmúlt fél évszázadának kulturális életével kapcsolatban.
– Észak-Korea kultúráját nem lehet leegyszerűsíteni a sztálinizmus, sematikus kultúra, szocreál szintjére – fejti ki lapunknak az ELTE Koreai Tanszékének vezetője, Csoma Mózes. A professzor szerint ennél bonyolultabb a helyzet.
A negyvenes évek második felében például vezető értelmiségiek, művészek épp a félsziget északi részére menekültek. Aki a japán megszállás után szabadabb légkörre vágyott, Phenjan felé vette az irányt. – A kettéváló koreai értelmiség meghatározó része hitte, hogy északon alakul ki igazságosabb társadalom – mondja Csoma. Köztük volt a japán gyarmati uralom egyik legismertebb művésznője, a koreai hagyományos táncok megteremtőjeként ismert Csve Szünghi. Politikai okokból ment északra a koreai költő, Rim Hva, de itt kötött ki Szol Csongsik is, aki elsőként fordította Shakespeare műveit koreaira. Hiába reménykedtek viszont, az ötvenes években jöttek a viharfelhők, majd beindultak a Kim Ir Szen által vezetett koncepciós perek. Az említett művészek közül mindhárman a tisztogatás áldozatául estek. Akadt olyan is, akit nem végeztek ki, de eltávolítottak a hatalomból, és vidékre száműztek.
Az 1950-es évek közepéig külföldi filmeket is bemutathattak az észak-koreai mozikban, persze már ekkor is csak a szovjet, kínai és kelet-európai alkotások közül válogatva. Játszották a Karinthy Ferenc regényéből 1955-ben készült Budapesti tavaszt, amelyet Máriássy Félix rendezett, de Máriássynak egy korábbi munkája, az 1950-es Kis Katalin házassága is eljutott Phenjanba. A hatvanas évektől aztán már a kínai és szovjet filmeket is visszaszorították, pár évtizede pedig szinte kizárólag észak-koreai alkotások futnak a mozikban. Azok viszont nem feltétlenül politikai tartalmúak, bár az esetek jó részében persze zengeni kell a Kim Ir Szen-féle Japán-ellenes harcok dicsőségét. Kivételt képez például a 2012-es Kim elvtársnő az égbe repül, amely egy brit társasággal koprodukcióban készült. Szerelmes vígjátékról van szó, politikai tartalom alig akad benne. – A tévében is szerepelnek kabaré jellegű műsorok, amelyekben a rezsim persze tabu, de a mindennapi élettel kapcsolatos viccek előfordulnak – fejti ki Csoma Mózes.
A hatvanas években kiéleződött a kapcsolat Kínával is, és a „nagy proletár kulturális forradalmat” követően Phenjan is demonstrálni kívánta, hogy képes jelentős kulturális megszorításokra. – Teret hódított a csucshe eszme, a külföldi hatások, segítségek említésének mellőzése – mondja Osváth Gábor Korea-szakértő. Rendre kihagyták például a szovjet hadsereg döntő szerepének említését a félsziget felszabadításában, és még ma is Kim Ir Szennek tulajdonítják az egészet. – A világirodalmat néhány olyan szocreál mű képviselte, mint Gorkijtól az Anya vagy Szerafimovicstól a Vasáradat. A hetvenes években aztán megjelent néhány „kritikai” realista vagy „haladó” romantikus mű, terjengős előszavakban sulykolva a kötet korlátait – sorolja Osváth. Ilyen volt akkor többek közt a Kilencvenhárom Victor Hugótól.
– Az a kategória Észak-Koreában, hogy rendszertől függetlenül írni, legkésőbb a hetvenes évek óta nem létezik – mondja Csoma Mózes. Gyakran már fel sem tüntetik a szerzők, színházi emberek nevét, inkább az alkotóközösségekre teszik a hangsúlyt. Íróknak, tanároknak is kötelező vidéki mezőgazdasági gyakorlatokra mennie, és generációk születnek bele a tudatba: másként nem is lehetne. – Számos észak-koreai menekülttel beszéltem Szöulban és másutt. Mind azt hitték korábban, hogy még így is a világ egyik legtökéletesebb országában élnek – teszi hozzá Csoma.
Kim Dzsongun kettős arculatra törekszik: erősítené az ország erőteljes, fenyegető képét, de a modernizációt is fontosnak érzi. Ez megjelenik a zene terén is, bár változás már a kilencvenes évek elejétől volt, amikor még Kim Dzsongil volt hatalmon. Az 1989-es phenjani Világifjúsági és Diáktalálkozó után merült fel, hogy koreásítsanak olyan külföldi diszkóslágereket, mint a Lambada is volt. Benne volt ebben persze az is: irigyen figyelték a dél-koreai lánycsapatok globális népszerűségét, és bizonyítani akarták, erre ők is képesek. Előbb a Pocsonbo elektronikus zenekar jött létre, majd ennek utódjaként már 2012-ben a Moranbong nevű lánycsapat. A Kim Dzsongun által személyesen összeválogatott zenekar célja, hogy egyszerre adjon elő modernebb produkciókat, de forradalmi, katonás dalok is előfordulnak náluk.
