Warner, miután 1969-ben az amerikai Ohioban meglátta a napvilágot, nem sokáig várt arra tűkön ülve, hogy a világ megismerje a nevét. Már maga a tragikus szexszimbólum, Marilyn Monroe és a minden idők egyik legaljasabb gyilkosságait elkövető Charles Manson elegyítéséből megszületett művésznév egy totális brandépítés első lépcsőfoka volt. Hamarosan aztán ő lett az amerikai kispolgár rettegett antikrisztusa, akitől nemcsak Szikora Robi, hanem egy egyszerű denveri földműves mormon is félti a gyermekét (az R-GO a koncert kapcsán úgy nyilatkozott, sátánfajzatnak tartja az énekest).
Manson első nagylemeze 1994-ben jelent meg Portrait of an American Family címmel. A sokatmondó cím mögött a remek dalok sebészi pontossággal tapintottak rá a bigott amerikai társadalom problémáira. Manson egyébként a dalai szövegét többségében maga írta, Daisy Berkowitz és Madonna Wayne Gacy szerzőtársai segítségével. A nagy port kavart első lemeze után 1996-ban Manson végre szupersztárrá válhatott, miután elkészítette az Antichrist Superstar című lemezét, mely hatalmasat szólt világszerte. A világ és a szaksajtó az egekig magasztalta a korongot, Manson pedig lassan a lázadó ifjúság példaképévé is vált. Utolsó nagy dobása jó eséllyel az 1998-as Mechanical Animals volt. Majd egy idő után egyszerűen kezdett unalmassá válni, mind zeneileg, mind a balhéit tekintve.
Bár a budapesti koncerten még a fákról is csüngött a húszas-harmincas korosztály, nem nagy elvárással indultam neki az estének. Nem is csalódtam nagyot. A koncertnek nevezhető nagyjából 80 perces hakni-bulinak a felét Manson egykori nagy slágerei tették ki. A banda egyébként nagyon jól szólt, (kivéve a dobot,) de nem bírtam ki mosoly nélkül, amikor megláttam a színpad közepén azt a hatalmas trónt, amelyről Manson leszállva elindult a hazai rajongói felé. Manson egyébként egész tisztességesen vált az idők alatt egy joviális, szétsminkelt, agyontetovált zenei antikrisztus nagybácsivá. Egy kis toka, pár hamis hang még úgy látszik, simán belefér egy botrányhős turnéjába, aki a show alatt hol egy, a színpadra dobott bugyit húzott fel magára, hol mankóval járkálva hergelte az egy estére extravagánsba öltözött fiatalokat.
Egyébként az énekes kétségkívül egész összeszedett volt az este, és úgy látszik, új lemezével tényleg komolyan készül a visszatérésre. Mégis, dacára a kellemes pillanatoknak, az 1983-as Eurythmics sláger, a Sweet Dreams alibi-intrója alatt fogalmazódott meg bennem az est mottója: olyan ez a koncert, mint a balatoni hekk. Azt is sokan szeretik, de leginkább azok, akik még nem ettek igazán finom hazai halat a magyar tengernél. Mindenesetre Manson profi PR- és marketinggépezete ezen az estén is működött, úgy ette meg a dalait a közönség, mint a kacsa a nokedlit. Igaz, Manson örökös kritikusát, Szikora Róbertet nem láttam a koncerten, de szerintem simán eljöhetett volna, nem tudom, hogy az emberiséget a csikidámmal vagy a túlértékelt, de mégiscsak ügyes manipulátorként magának hírverést csináló Mansonnal lehetne-e teljes őrületbe kergetni.
