„Nem látszott a hold, és soha nem láttam a csillagokat ennyire ragyogónak. Olyan éjszaka volt, amikor úgy érzed, boldog vagy, hogy élsz.” Mintha egy romantikus regény mondatait olvasnánk, holott a Titanic első osztályának utasa, Jack Thayer idézte fel így 1912. április 14-ének estéjét, a világ akkori legnagyobb és elsüllyeszthetetlennek tartott utasszállító hajójának utolsó óráit. Nem sejtette, hogy még a legszebb éjszakák is katasztrófába torkollhatnak. Jól tudta ezt viszont E. J. Smith kapitány. Este kilenc körül tért nyugovóra, aggodalommal – holdtalan éjszakákon ugyanis nehezebb észrevenni a jéghegyeket.
A Mesaba utasszállító jégjelentése este fél tízkor futott be, a Californiané tizenegy előtt, míg a Titanicon már este tízkor tudták a mérésekből, hogy az óceán vize fagyponthoz közeli. Frederick Fleet őrszemtársával együtt csak meresztette a szemét a sötétbe, éjfél előtt húsz perccel verték félre a vészharangot: „Jéghegy, egyenesen előttünk!” Egy hatalmas hajó lassan fordul, az ütközés fél perccel később be is következett. Három évig épült, de három órába sem telt, hogy elsüllyedjen, 1523 ember halálát okozva.
A Titanic katasztrófája nem a legnagyobb hajószerencsétlenség: a Wilhelm Gustloffot 1945. január 30-án süllyesztette el egy szovjet torpedó mintegy 9400 utasával együtt a Balti-tengeren. Dél-Mandzsúriában 1948. november 1-jén egy kínai (nem azonosított) kereskedelmi hajó hatezer utassal robbant fel és süllyedt el, 1948. december 3-án, miután Sanghaj közelében szintén felrobbant, a Kiangya nevű hajó 3920 menekült utasa veszett hullámsírba. Mégis, a Titanic tragédiája él leginkább elevenen az emlékezetben: több mint egy tucat mozifilm dolgozta fel jól dokumentált történetét. James Cameron 1997-es filmje nem csak Oscarokat söpört be, több mint egymilliárd dolláros rekordbevételt is hozott. 1985-ös megtalálása óta a hajó roncsa a pénzes turisták látványosságává is vált. 1996-ban, mikor az RMS Titanic társaság megpróbálta a felszínre hozni a hajó egy tíztonnás darabját, 1700 turista figyelhette a munkálatokat egy 1500 dolláros hajókirándulás keretében. A Kurszk orosz atom-tengeralattjáró katasztrófájakor az MTR tengeralattjáró pedig épp a Titanic roncsaihoz szállított turistákat fejenként harmincezer dollárért, így semmiképp sem tudott volna részt venni a Kurszk mentésében.
Az amerikai RMS Titanic társaság kutatócsoportja nyolc expedíció során eddig hatezer tárgyat hozott felszínre mintegy 110 millió dollár értékben a 3800 méteres mélységből; a hajó maradványainak kiemelési jogait hosszas bírósági eljárások után tudta megszerezni. Legutóbbi, 2010-es expedícióján 3D-s képalkotó eszközök segítségével, virtuálisan hozta felszínre a Titanicot, és már csak e kutatóút eredményeinek ismertetésében is különbözik a Millenárison 2007-ben bemutatott Titanic-kiállítástól a most megnyílt, a Király utcai Komplexben (a volt VAM Design Center helyén) december 31-ig látható Titanic-tárlat. Az ráadásul 900, emez 2300 négyzetméteren mesélte-meséli el az óceán 3800 méteres mélyéről felhozott tárgyak segítségével az élet törékenységét, amin a világ akkori legjobb utasszállítójára szállva nyilván senki sem elmélkedett. Akár az első osztályon volt utas, mai áron 16 millió forintnak megfelelő összegért (a lakosztály ennél „csak” 10 millióval volt drágább), akár a harmadosztályon volt kivándorló, ma 250 ezer forintot érő jegyért.
Borzongató látni a rekonstruált lakosztályokat, elegáns éttermeket, az utasok, a kölyökképű szénegyengetők képét, s hogy a restaurátorok segítségével a felszínre hozott edények, ruhák, személyes holmik milyen jó állapotban vannak. Találkozhatunk regényes életekkel is a kiállításon – ilyen az egyetlen magyar áldozaté, az akkor 32 éves Weisz Lipóté, illetve a Carpathia hajóorvosa, a tragédia idején 26 éves Lengyel Árpádé is, akinek áldozatos helytállását hivatalos magyar állami kitüntetéssel sosem ismerték el.
Egyébként a Titanic történetében feltűnt több hajó is az óceánba veszett. A Californiant 1915-ben, a Mesabát és a Carpathiát 1918-ban süllyesztették el német torpedók.
