Mióta Magyarországon megjelentek a specialty kávézók – ahol a világ kávétermelésének öt százalékát kitevő, legjobb minősítésű kávékat kínálják −, olykor „szentségtörő” képzetek kísértenek, miszerint a Himnusz egyik sorával ellentétben Isten a nektárt nem Tokaj szőlővesszeiről csepegteti, hanem egy eszpresszógépből. A pogány fantáziákat felerősítik azon tudományos kutatások eredményei, amelyek szerint a kávé erős antioxidáns, mértékletes fogyasztása lassítja az öregedést. Azaz meglehet, az olümposzi istenek itala mégsem a mézes bor volt: az ifjúság istennője, Hébé nem az örök fiatalság forrását, hanem a legjobb kávécserjéket őrizte, Zeusz társasága pedig szertartásosan kávézgatott.
A 17. század elején – mikor a Habsburgok még javában háborúztak a hanyatló Oszmán Birodalommal – érkeztek meg Velence kikötőibe az első kávészállítmányok, és a török örömöket az európai királyi udvarok is megismerték. S míg a barokk képzeletvilágban a görög mitológiai hősök sem engedték feledni az örök fiatalság legendáját, egy másik mítosz is új erőre kapott: az aranycsinálásé. A szélhámos alkimisták között akadtak olyan vegyészek is, sőt volt, aki addig dicsekedett a tudományával, míg menekülnie kellett a porosz király, I. Frigyes elől, s a szász választófejedelem, Erős Ágost udvarában talált fogsággal felérő menedékre. Ha az aranycsinálás titkát nem is, egy kínai rejtélyt Johann Friedrich Böttger mégis megfejtett: feltalálta a porcelánt, és 1710-ben Európa első kőcserépgyárának vezetője lett Meissenben.
A porcelán értéke az aranyéval vetekedett, fehér aranynak is nevezték, és bár készítésének titkát hét lakat alatt őrizték, a 18. században sorra nyíltak a német, olasz, angol, orosz és francia porcelánmanufaktúrák. Sevres-ben a gyárat XV. Lajos francia király kegyencnője, Madame Pompadour alapította, nevét örökkön hirdeti a sevres-i porcelán egyik alapszíne, a Pompadour-rózsaszín, amely a királykékkel együtt vált szakkifejezéssé. A porcelánedények a kávézás szertartását is kiszolgálták, az európai csészék azonban – távol-keleti rokonaiktól eltérően – fület is „növesztettek”. S ahogy az évtizedek múltak, úgy lett egyre szabadabb a porcelánok tervezőinek fantáziája a formák és a mintázatok tekintetében.
Mindez a Műcsarnok Kávé a szalonban című, szeptember 3-áig látható tárlatán is tetten érhető. Rokokó, empire, historizmus, biedermeier, szecesszió, art déco, modernizmus – a szombathelyi gyűjtő, Merényi Gusztáv kollekciójából válogató kiállítás szemet gyönyörködtető, izgalmas iparművészeti kalandra hívogat hatvan manufaktúra száz porcelánjával, ám erre a kétszáz éves utazásra nem ad bédekkert, így hosszabb magyarázó szövegek híján kereskedelmi bemutatót idéz. Feltételezi, a látogató tisztában van azzal, hogy Josef Hoffmann, Pavel Janák, Walter Gropius, Matteo Thun, Friedensreich Hundertwasser és Ekler Dezső építész, Victor Vasarely, Marcello Morandini és Bjorn Wiinblad képzőművész, Dorothy Hafner és Jirí Lastovicka keramikus, Gianni Versace pedig divattervező, s ilyen szemmel nézi a kiállított műveiket. Érdemes lett volna leírni azt is, hogy a szovjet porcelán miért vethető össze a nagy manufaktúrák, például a limoges-i remekeivel: Szentpétervárnak e téren is nagy múltja van ugyanis.
