Mióta Magyarországon megjelentek a specialty kávézók – ahol a világ kávétermelésének öt százalékát kitevő, legjobb minősítésű kávékat kínálják −, olykor „szentségtörő” képzetek kísértenek, miszerint a Himnusz egyik sorával ellentétben Isten a nektárt nem Tokaj szőlővesszeiről csepegteti, hanem egy eszpresszógépből. A pogány fantáziákat felerősítik azon tudományos kutatások eredményei, amelyek szerint a kávé erős antioxidáns, mértékletes fogyasztása lassítja az öregedést. Azaz meglehet, az olümposzi istenek itala mégsem a mézes bor volt: az ifjúság istennője, Hébé nem az örök fiatalság forrását, hanem a legjobb kávécserjéket őrizte, Zeusz társasága pedig szertartásosan kávézgatott.
A 17. század elején – mikor a Habsburgok még javában háborúztak a hanyatló Oszmán Birodalommal – érkeztek meg Velence kikötőibe az első kávészállítmányok, és a török örömöket az európai királyi udvarok is megismerték. S míg a barokk képzeletvilágban a görög mitológiai hősök sem engedték feledni az örök fiatalság legendáját, egy másik mítosz is új erőre kapott: az aranycsinálásé. A szélhámos alkimisták között akadtak olyan vegyészek is, sőt volt, aki addig dicsekedett a tudományával, míg menekülnie kellett a porosz király, I. Frigyes elől, s a szász választófejedelem, Erős Ágost udvarában talált fogsággal felérő menedékre. Ha az aranycsinálás titkát nem is, egy kínai rejtélyt Johann Friedrich Böttger mégis megfejtett: feltalálta a porcelánt, és 1710-ben Európa első kőcserépgyárának vezetője lett Meissenben.
A porcelán értéke az aranyéval vetekedett, fehér aranynak is nevezték, és bár készítésének titkát hét lakat alatt őrizték, a 18. században sorra nyíltak a német, olasz, angol, orosz és francia porcelánmanufaktúrák. Sevres-ben a gyárat XV. Lajos francia király kegyencnője, Madame Pompadour alapította, nevét örökkön hirdeti a sevres-i porcelán egyik alapszíne, a Pompadour-rózsaszín, amely a királykékkel együtt vált szakkifejezéssé. A porcelánedények a kávézás szertartását is kiszolgálták, az európai csészék azonban – távol-keleti rokonaiktól eltérően – fület is „növesztettek”. S ahogy az évtizedek múltak, úgy lett egyre szabadabb a porcelánok tervezőinek fantáziája a formák és a mintázatok tekintetében.