– Az előbbi gondolatsornál maradva, ön Leningrádnak, a városnak a „terméke”, itt nőtt fel, ennek a miliőjét szívta magába. A zenekar ugyanakkor egy új, modern, nagyon is színvonalas produktumot állít elő. Hogy írná le ezt a „terméket”?
– Manapság minden művészet a teljességre, egyfajta szinkretikus látásmódra törekszik. A lényeg, hogy mindent átfogjon. Olyan ez, mint egy kínai cirkusz. Van benne minden. Egyszerre ajánlja a pattogatott kukoricát, beszélgethetsz az akrobatával, játszik a zenekar, video- és audioeffektekkel bombáznak, s közben még a pekingi kacsa elkészítésének a receptjét is elárulják. Ez a trend érvényesül a világban, s erre az összművészetre törekszik a Leningrad is, természetesen a megfelelő helyi sajátosságokkal, pontosabban inkább ezek túszaként. Ezt a bonyolult, összetett világot, amiben élünk, csak így lehet visszaadni.
– Önnel kapcsolatban visszatérően emlegetik a megbotránkoztatást. Ám ez a fenegyerekimázs, a dalok tabukat nem ismerő nyelvezete véleményem szerint csupán eszköz, egyfajta maszk, amely megkönnyíti a világ megjelenítését. No, de mi van az álarc mögött?
– Jól látja, ez csak egy eszköz. Magam művészi eszköznek tekintem a provokációt. Ez nem a média közegében gyakran látott, manipulációként provokált botrány. A fő kérdés, mi van a harsány vörös szín mögött? Ehhez pedig az egész képet kell látni. Van úgy, hogy semmi. Minden tiszteletem például Kazimir Malevicsé, de a Fekete négyzet fehér alapon nem több, mint fekete négyzet.
– Hosszú utat tett meg addig, míg egy tudatosan és jól felépített márkává, Snurrá vált. Ahogy mondani szokták, megjárta a hadak útját, elkezdte a mérnöki szakot, hallgatott filozófiát, kitanulta a restaurátormesterséget, volt segédmunkás, aztán lett képzőművész, majd zenész, tévés műsorvezető, színész. A kis Surik egykor Viszockij, Sevcsuk és a Kino dalait hallgatta. Innen nagyon messze jutott, de mit kapott útravalóul ezektől az elődöktől?
