A Leningrad maga a nagy orosz élet

Szergej Snurov a romantika utáni világról, Szentpétervár új imázsáról és a tudatosan felépített márkanévről.

– Szentpéterváron járva egy ajándéktárgyakat kereső turista szinte csak az ön, illetve Vlagyimir Putyin képét ábrázoló pólókat talál. Az ide látogató külföldi szemében tehát önök ketten testesítik meg Szentpétervárt, illetve Oroszországot. Tetszik ez önnek?

– Nézze, ez nem az én bizniszem. Tetszik, nem tetszik, ez van. Olyan ez, mint az eső. Attól függetlenül esik, hogy én mit gondolok róla.

– Az orosz művészvilágban pedig sokaknak nem tetszene ez a párosítás

– Engem egyáltalán nem zavar. Nem állítom be magam sem a hatalom ellen, sem pedig mellette. Önállóan gondolkodó ember vagyok, aki nem valamihez képest próbálja meghatározni önmagát. Ami pedig a szuveníreket illeti, a pólók mellett ott vannak a Mihail Gorbacsovot ábrázoló matrjoskák is. És akkor mi van?

– Azért ön nemcsak Szentpétervár egyik arca, de mintha egyik legutóbbi dalával új imázst is szabott volna a városnak.

– Arra persze büszke vagyok, hogy az utóbbi egy évben, ha kimondjuk, hogy Pityer, akkor a Leningrad zenekar klipjére asszociálva sokan rávágják, hogy „pityj”, azaz inni. Egy játékos lingvisztikai gyöngyszemmel ugyanis megváltoztattuk a viszonyulást Pétervárhoz. A dalnak köszönhetően a városhoz nem a szürkeség, a gyász, a rossz időjárás képzete társul, amit el kell tűrni, hanem valami vidám hülyeség, amely olyan, mintha örökké Pétervár, azaz Pityer szimbóluma lett volna. Ezt igazi győzelemnek tartom.

– Maradjunk még egy kicsit a pólóknál. Ezek egyben azt sugallják, hogy a Leningrad több, mint egy zenekar. Egy projekt inkább. Másokkal ellentétben a pénz szerepét a show-biznisz világában ön sosem tagadta. Sőt! Nyugodtan beszél arról is, hogy előző évi 11 millió dolláros bevétele tavaly 5 millióra esett vissza, amelyen az orosz hírességek listáján e tekintetben a harmadikról a 11. helyre csúszott. Ez a kissé cinikus megközelítés akár sértheti is a rajongókat.

– A romantika már a múlté. A világ rég nem arról szól. Sok tekintetben a pénz számít inkább. Akik ezt nem ismerik el, azokból finoman szólva is hiányzik az önkritika. Én igyekszem kellő józansággal viszonyulni a minket körülvevő jelenségekhez, másokhoz és magamhoz is. Így nekem semmilyen nehézséget nem jelent elismerni, hogy a világ ilyen. A Leningrad egy üzlet, egy gyár, és mi megdolgozunk a pénzünkért.

– Az előbbi gondolatsornál maradva, ön Leningrádnak, a városnak a „terméke”, itt nőtt fel, ennek a miliőjét szívta magába. A zenekar ugyanakkor egy új, modern, nagyon is színvonalas produktumot állít elő. Hogy írná le ezt a „terméket”?

– Manapság minden művészet a teljességre, egyfajta szinkretikus látásmódra törekszik. A lényeg, hogy mindent átfogjon. Olyan ez, mint egy kínai cirkusz. Van benne minden. Egyszerre ajánlja a pattogatott kukoricát, beszélgethetsz az akrobatával, játszik a zenekar, video- és audioeffektekkel bombáznak, s közben még a pekingi kacsa elkészítésének a receptjét is elárulják. Ez a trend érvényesül a világban, s erre az összművészetre törekszik a Leningrad is, természetesen a megfelelő helyi sajátosságokkal, pontosabban inkább ezek túszaként. Ezt a bonyolult, összetett világot, amiben élünk, csak így lehet visszaadni.

– Önnel kapcsolatban visszatérően emlegetik a megbotránkoztatást. Ám ez a fenegyerekimázs, a dalok tabukat nem ismerő nyelvezete véleményem szerint csupán eszköz, egyfajta maszk, amely megkönnyíti a világ megjelenítését. No, de mi van az álarc mögött?

– Jól látja, ez csak egy eszköz. Magam művészi eszköznek tekintem a provokációt. Ez nem a média közegében gyakran látott, manipulációként provokált botrány. A fő kérdés, mi van a harsány vörös szín mögött? Ehhez pedig az egész képet kell látni. Van úgy, hogy semmi. Minden tiszteletem például Kazimir Malevicsé, de a Fekete négyzet fehér alapon nem több, mint fekete négyzet.

– Hosszú utat tett meg addig, míg egy tudatosan és jól felépített márkává, Snurrá vált. Ahogy mondani szokták, megjárta a hadak útját, elkezdte a mérnöki szakot, hallgatott filozófiát, kitanulta a restaurátormesterséget, volt segédmunkás, aztán lett képzőművész, majd zenész, tévés műsorvezető, színész. A kis Surik egykor Viszockij, Sevcsuk és a Kino dalait hallgatta. Innen nagyon messze jutott, de mit kapott útravalóul ezektől az elődöktől?

– Ők is az orosz kultúrában gyökereznek, Mark Bernesz vagy Leonyid Utyoszov útján indulva, s ehhez a saját tehetségüket, gondolataikat hozzáadva nagyon messze jutottak. De ők is az adott szociális közeg túszai voltak. Nézze, minden hiphopénekesben ott rejtőzik például egy Homérosz.

– Gondolta húsz éve, hogy a zenekar ilyen sikeres lesz?

– Ekkora hírnévre nem gondoltam. Persze vannak a sikernek receptjei, de sok múlt a véletlenen is.

– A Leningrad sikerének a titka, hogy rajta tartja a kezét a modern világ ütőerén. Egyben szerencsés, mert Oroszország a témája, amely finoman szólva sem unalmas. Úgy is fogalmazhatnánk, a Leningrad maga az orosz élet. Milyennek tartja a mai Oroszországot?

– Sokszínűnek. Sok Oroszországról beszélhetünk. S tényleg nem unalmas. Mindig történik valami, és ebből a kvázi abszurdból nagyon is érdekes ritmust faragni.