Aki nem játszhatta, de a pódiumra juttatta Dohnányi műveit

Öt éve hunyt el Szűcs Loránt zongoraművész, aki közvetve elindította a Dohnányi-művek népszerűsítését.

Neve szerepel a Zeneakadémia honlapján a „Nagy elődök” sorában, közel fél évszázadig tanított az intézményben, számos felvétel őrzi a játékát, azonban egyre kevesebben tudják, kiről is van szó. Ennek persze számos oka lehet, többek között az, hogy azok a hatvanas-hetvenes évekbeli kortárs művek, amelyeket elsőként mutatott be, rögzített lemezen, ma kevésbé népszerűek.

Szűcs Loránt 1961-ben a Liszt-Bartók zongoraversenyen robbant be a köztudatba, amikor úgy játszotta Bartók I. zongoraversenyét, hogy az mérföldkővé vált a mű előadását illetően. A korabeli kritika és a szakma egyetértett abban, hogy ezt a művet innentől kezdve már nem lehet ugyanúgy játszani, mint előtte. Az egész műértelmezése alapvetően más volt, ahogy a Bartók-művekhez való viszonyulása is, mint a korábbi gyakorlat. Számára a kottahűség különösen fontos volt, azt vallotta, hogy a kottában minden benne van, ami pedig nincs, az nem is létezik. Ez azért is érdekes, mert a későbbi világhírű Bartók-előadó zongoraművész, Kocsis Zoltán is ez után a bizonyos 1961-es előadás után állt már pódiumra, bizonyos szempontból nagyon hasonló hozzáállással.

Az 1939-ben született Szűcs Loránt az elsők között ismerte fel Dohnányi Ernő életművének jelentőségét, már a hatvanas években, amikor a zeneszerző idehaza még gyakorlatilag tiltólistásnak számított. Sajnos nem tudta maradéktalanul népszerűsíteni a Dohnányi-műveket, pedig számos darabot megtanult. A hetvenes években eljátszotta a Kodály első felesége témáira írt Dohányi-művet, a Gruber Emma-variációkat, megszerezte számos Dohányi-mű és átirat kottáját, például a Kincskeringőt, a Pastorale-t, ahogy játszotta a c-moll kvintettet, és megtanulta többek között a h-moll zongoraversenyt is. Mint a Filharmónia szólistája, az utóbbit a hetvenes évek végén szerette volna egy hangversenyen bemutatni. A Filharmónia, amely akkor „élet-halál” uraként tartotta kezében a hazai komolyzenei életet, végül egy másik zongoristának adta ezt a lehetőséget, aki viszont nem tanulta meg a művet, így Dohnányi h-moll zongoraversenye még jó ideig nem került a magyar közönség elé.

Amikor keressük a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek a zenei élet nagy miértjeit feszegetik, rengeteg ilyen történetre bukkanunk. Látszólag véletlenek, valójában sokat mesélnek annak a kornak a kézi vezérlésű kulturális életéről, arról, hogy ma miért nem ismerünk annyi egykori kiváló zeneszerzőt, művészt, zeneművet, másokról pedig miért hallottunk évtizedeken át értékén felüli méltatásokat. Persze, Szűcs Loránt Dohnányit annak ellenére a koncertpódiumra segítette, hogy nem játszhatta el nyilvánosan a h-moll zongoraversenyt: ő volt az, aki annak idején a tőle műsorválasztásban tanácsot kérő Prunyi Ilona zongoraművésznő figyelmébe ajánlotta a műveit, nála pedig annyira termékeny talajba hullott ez a gondolat, hogy ma már Dohnányi legnagyobb népszerűsítőjeként tartjuk számon, műveinek avatott ismerőjeként.

„Egy időben – 1956 után – jártunk a Zeneakadémiára, mindketten 1960-ban diplomáztunk és lettünk a Filharmónia szólistái. Nagyszerű zongorista volt, jelentős szólista jövő előtt állt, de felmérte, mennyire idegen tőle a céltudatos karrierépítés, saját magáért soha egy lépést sem tett, így – sokunk szerencséjére – a kamarazene területén találta meg méltó helyét, és néhány év alatt a legkeresettebb és legmegbecsültebb kamaramuzsikusok egyike lett. (Később kamarazenét tanított a Zeneművészeti Egyetemen is.) Döntéséhez a kortárs zene iránti elkötelezettség mellett nyilván hozzájárult az is, hogy még a Főiskolán kialakult tehetséges fiatal zeneszerzőkből és hangszeres művészekből álló baráti társaságunk. Tanulmányozni kezdtük Webernt, Schönberget, Alban Berget, egy sor új hangvételű magyar mű is született, melyeket a hivatalos rosszallás ellenére elő is adtunk. Lehetetlen állapotnak tartottuk, hogy nyugaton már klasszikusnak számító remekművek nálunk tiltólistán vannak” – emlékezett vissza a kezdeti időkre Szűcs Loránt halálakor kamarapartnere, Sziklay Erika énekművész. Kettejük közös munkásságát számos felvétel is megőrizte az utókornak.

Ezek közé tartozik a világ legnehezebb darabjának tartott, mintegy negyven perces Kurtág-mű, a szerző úgynevezett avantgárd korszakának utolsó alkotása, a Bornemissza Péter mondásai is, amelynek 1968-as darmstadti ősbemutatója ugyan sikertelennek bizonyult, később viszont a magyarországi előadás nagy sikert aratott. Sziklay Erika és Szűcs Loránt 1977-es felvétele az egyetlen a sokak által egyenesen „eljátszhatatlan nehézségűnek” ítélt műből, amely alig két tucat előadást ért meg az egész világon. A szerző instrukcióival folyó, nemcsak fizikailag, de lelkileg is nehéz próbafolyamat és felvétel mindkét előadót nagyon megviselte, noha a felvétel minőségét a szakma azóta is magasra helyezi. Szűcs Lóránt ezzel a felvétellel be is fejezte az élete első felét annyira meghatározó kortárs előadóművészi pályáját, ő maga úgy fogalmazott: megmarad Bartóknál, és innentől minden kortárs szerző megkeresését elutasította. Élete második felében Bartók volt a meghatározó, vele rögzítették a Mikrokozmosz darabjait is a Hungaroton régi Bartók-összkiadásának lemezein, mellette Bach, Haydn és Beethoven művei foglakoztatták.

Szintén meghatározó volt életében a három gordonkaművésszel, a Perényi-Mező-Onczay trióval való közös munka, Mező Lászlóval kollégista koruk óta dolgozott együtt, és a szinte még gyerek Perényivel is ő kezdett először játszani, egészen a 80-as évekig, amikor műsorpolitikai okok miatt ez a vonal megszakadt. Jelentős koncertjei közül meg kell említenünk a világhírű csellistával, Pierre Fournier-vel közös koncertjét, illetve azt a hangversenyt, amelyen a szintén világhírű operaénekest, Margaret Tynes-t kísérte zongorán.

Az Operaházban korrepetitor volt és a Zeneakadémián oktatott. Mint a legendás zongoraművész, Hernádi Lajos egykori növendéke, megpróbálta megmenti a Hernádi-módszert, amely egy mára feledésbe merült fontos és komplex zenepedagógiai irányzat, és Szűcs Loránt nemcsak alkalmazta a tőle tanultakat, de igyekezett összegyűjteni is mindent, ami a témában elérhető volt, írásokat, újságcikkeket, vele tulajdonképpen a Hernádi-módszer is eltűnt az oktatásból. Neves tanítványai között találjuk az operaénekes Sáfár Orsolyát, a zongoraművész Hernádi Hildát, Kollár Zsuzsát, Gyökér Gabriellát, a gitárművész Csáki Andrást és a fuvolaművész Seres Dórát.