– Úú, és akkor te ilyen pszichós vagy? – kérdezi elkerekedett szemekkel a mellém huppanó lány a vele érkező fiút, és bár ennek a párbeszédnek az előzményei legalább annyira érdekelnének, mint a kimenetele, sajnos sosem tudom meg, hogy érthette. A nézőtér elsötétül ugyanis, a fény a manézsra vetül, a hangszórókból pedig megszólal a zene. Odakinn perzselő napsütés és por, idebent kellemes hűvös és kényelmes fröccsöntött székek. Fél öt van, a porondon pedig öt lány, kezdődik a Compañia Vavel Circus Garbuix című előadása. Jelmezeiket mintha egy viktoriánus turkálóból szerezték volna be a szereplők, akik szertelen mozdulataikkal is jelzik, a klasszikus műsorrend helyett afféle posztcirkuszt várhatunk inkább tőlük. Kerékpáros trükkök és légtornászszámok. Páros rúdmutatvány, görkoris szlalom és Piedone-filmeket idéző pofoneffektek. A porondmester egy energikus, folyton fecsegő és kötözködő clown. Semmi sem komoly, csak a kunsztok. Boksz és brék. Miley Cyrus és Despacito, popkultúra és annak a fricskája is egyszerre. Az előadás alatt garantáltan egyetlen állat sem sérül meg, állatszámok ugyanis nincsenek, a gumihal, az elefánttrombita és a párszor a színre tévedő tanácstalan jegesmedveruhás valaki épp erre hívják fel a figyelmet. Ez az egy pillanatra sem hivalkodó, mégis szinte végig izgalmas produkció pedig arra, hogy a cirkusz – számos ezt a jelzőt elkoptató dologgal szemben – akkor az igazi, ha kézműves.
A sátor után a nagyszínpad következik, ahol pár percen belül kezd a Glass Animals. Kíváncsian várom, hogy működik majd ekkora plénum előtt az oxfordi kvartett ciripelő esőerdőzenéje. A színpadkép passzol a napfényes délutánhoz. Középen egy emberméretű, aranyba mártott ananász, de van pár kaktuszpálma is, ugyancsak aranyból (mintha Jeff Koons fusizta volna őket a bandának), a kaleidoszkópszerű háttérkép pedig mintha egy inka tetrist imitálna. Az énekes-frontember David Bayley (fizimiskája alapján Sean Penn és Nick Carter szerelemgyerekének gondolnánk) roppant energikus, a zenésztársak pedig biztos alapot adnak a show-hoz. Hiába a roppant tér, mintha Bayley gyerekszobájában lennénk, vagy inkább az agyában. A dalok egyszerre intimek és harsányak. Diszkóslágerek, szelíd altatók és meszkalinba mártott szintipopszámok érkeznek egymás után. A végén pedig egy kis dzsessz is. Bayley végig felszabadult, és elég különösen kommunikál. Leugrik például a közönség közé, és az egyik rajongótól elkért ananászt – mint valami gyarmati gyümölcskereskedő – egy másik szerencsésnek nyújtja át. A dalok nem túl gyorsak, de akkora a lendület, hogy a Glass Animals megmozgatja a korán jött, csillámporos arcú Major Lazer-rajongókat is. Bár tisztában vagyok vele, hogy jobban mutatna azért mindez egy kisebb klubban (a szerencsések láthatták is tavaly az Akváriumban), gondoljanak, amit akarnak, én erre a zenére simán végigjátszanám a Super Mariót.
