– Úú, és akkor te ilyen pszichós vagy? – kérdezi elkerekedett szemekkel a mellém huppanó lány a vele érkező fiút, és bár ennek a párbeszédnek az előzményei legalább annyira érdekelnének, mint a kimenetele, sajnos sosem tudom meg, hogy érthette. A nézőtér elsötétül ugyanis, a fény a manézsra vetül, a hangszórókból pedig megszólal a zene. Odakinn perzselő napsütés és por, idebent kellemes hűvös és kényelmes fröccsöntött székek. Fél öt van, a porondon pedig öt lány, kezdődik a Compañia Vavel Circus Garbuix című előadása. Jelmezeiket mintha egy viktoriánus turkálóból szerezték volna be a szereplők, akik szertelen mozdulataikkal is jelzik, a klasszikus műsorrend helyett afféle posztcirkuszt várhatunk inkább tőlük. Kerékpáros trükkök és légtornászszámok. Páros rúdmutatvány, görkoris szlalom és Piedone-filmeket idéző pofoneffektek. A porondmester egy energikus, folyton fecsegő és kötözködő clown. Semmi sem komoly, csak a kunsztok. Boksz és brék. Miley Cyrus és Despacito, popkultúra és annak a fricskája is egyszerre. Az előadás alatt garantáltan egyetlen állat sem sérül meg, állatszámok ugyanis nincsenek, a gumihal, az elefánttrombita és a párszor a színre tévedő tanácstalan jegesmedveruhás valaki épp erre hívják fel a figyelmet. Ez az egy pillanatra sem hivalkodó, mégis szinte végig izgalmas produkció pedig arra, hogy a cirkusz – számos ezt a jelzőt elkoptató dologgal szemben – akkor az igazi, ha kézműves.
A sátor után a nagyszínpad következik, ahol pár percen belül kezd a Glass Animals. Kíváncsian várom, hogy működik majd ekkora plénum előtt az oxfordi kvartett ciripelő esőerdőzenéje. A színpadkép passzol a napfényes délutánhoz. Középen egy emberméretű, aranyba mártott ananász, de van pár kaktuszpálma is, ugyancsak aranyból (mintha Jeff Koons fusizta volna őket a bandának), a kaleidoszkópszerű háttérkép pedig mintha egy inka tetrist imitálna. Az énekes-frontember David Bayley (fizimiskája alapján Sean Penn és Nick Carter szerelemgyerekének gondolnánk) roppant energikus, a zenésztársak pedig biztos alapot adnak a show-hoz. Hiába a roppant tér, mintha Bayley gyerekszobájában lennénk, vagy inkább az agyában. A dalok egyszerre intimek és harsányak. Diszkóslágerek, szelíd altatók és meszkalinba mártott szintipopszámok érkeznek egymás után. A végén pedig egy kis dzsessz is. Bayley végig felszabadult, és elég különösen kommunikál. Leugrik például a közönség közé, és az egyik rajongótól elkért ananászt – mint valami gyarmati gyümölcskereskedő – egy másik szerencsésnek nyújtja át. A dalok nem túl gyorsak, de akkora a lendület, hogy a Glass Animals megmozgatja a korán jött, csillámporos arcú Major Lazer-rajongókat is. Bár tisztában vagyok vele, hogy jobban mutatna azért mindez egy kisebb klubban (a szerencsések láthatták is tavaly az Akváriumban), gondoljanak, amit akarnak, én erre a zenére simán végigjátszanám a Super Mariót.
A nap koncertje viszont nekem mégis a Jagwar Ma. Az ausztrál pszichedelikus trió nevében feltűnő jaguár jöhetett volna akár a Glass Animals dzsungeléből is, csakhogy biztosan vastag üvegből kellett volna akkor önteni. A Jagwar Ma olyan ugyanis, mintha a tagok seggest ugrottak volna egy jókora savkádba, és ha már ott voltak, szét is néztek rendesen. A lemezeken álomszerűen elúszó dalokat élőben gyorsabban játszották és hasfalbirizgáló, bugyogó basszusokkal meg sárga-piros konstruktivista klipekkel dúsították, akárha magukat remixelnék helyben. És ettől annyit erősödtek az amúgy is pöpec nóták, hogy azokat szerintem nemcsak az ausztrál hippikummunákban adhatnák fel immár kötelező tananyagként, hanem hozhatnák őket bárhányszor Közép-Európa klubjaiba is. A félházas A38 színpad közönségére mindenesetre markáns hatást gyakoroltak.
A nap végén a New York-i klezmer legjobbjait, a Klezmaticsot nézzük még meg, akik utcabállá változtatják a Világzenei színpad előtti nézőteret. Odesszától Máramarosig gyűjtött, arámi és baváriai elemeket is magába olvasztó muzsikájuk olyan, mintha egy Iszaak Babel-novellafüzért zenésítettek volna meg.
Imitált állatszámokon, ananászokon, savpróbán és klezmeren túl egyetlen kérdés marad csak, amikor elhagyom a Szigetet: most akkor pszichós lehetett-e az a srác vagy nem?
