Egy Kossuth-díjas fotográfusra egy feleannyi idős kollégája bár felnéz, ugyanakkor óhatatlanul van benne némi távolságtartás is. Pedig Korniss Pétertől tartani nem kell. Jól példázza ezt első találkozásunk, amely előtt felhívtam ismeretlenül, hogy egy szakmai kérdésben kérjem ki a véleményét, nem sokkal később pedig az Európa Kávéház karzatán ültünk és kedélyesen beszélgettünk, ahogy tettük ezt legutóbb a múlt héten is.
Korniss Péterről valószínűleg mindenkinek a paraszti kultúra eltűnésének fotográfiai bemutatása jut elsőre az eszébe, és ezt ő cseppet sem bánja, hiszen ez egész fotográfusi létének esszenciális része. Hivatása áthatotta egész életét, ott volt és ma is ott van minden pillanatában. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindig egy fényképezőgép lóg a nyakában – bár ezt saját bevallása szerint irigyelte barátjától, Hemző Károlytól –, hanem abban érhető tetten, ahogy gondolkozik, ahogy beszél, ahogy létezik. A dokumentarista fotográfiai attitűd a személyisége részévé vált.
Nehéz is lenne máshogy évtizedeken át foglalkozni egy témával. Nincs az a megrendelő, akinek igénye lenne arra, hogy fél évszázadon keresztül az erdélyi paraszti kultúra megjelenési formáit, a magyar néptáncot örökítse meg, vagy egy tiszaeszlári kubikos életének rezdüléseit kövesse egy évtizeden át, hacsak ez a „megrendelő” nem a fotográfus saját maga. Mindeközben Korniss nem csupán külső szemlélő, nem arra használja a fotógépet, hogy elbújjon mögé, hanem aggódó emberséggel figyel és megmutat. Rengeteg – a fotóanyagokhoz hasonlóan szintén évtizedes – barátság köti az általa fotózottakhoz. Alig találkoztam vele úgy, hogy ne egy erdélyi születésnapra, ünnepségre, évfordulóra szóló meghívásra kellett volna éppen válaszolnia; egy kolozsvári kávézó teraszán beszélgetve is arról mesélt, mikor tér vissza legközelebb.
Az évtizedekre visszanyúló munkásságot elég nehéz volna áttekinteni, ha Péter újlipótvárosi lakásában nem szigorú rendben állnának a negatívok és papírkópiák, és most már természetesen az ezekhez tartozó, gondosan digitalizált verziók is. Nemcsak ebben maximalista, de a megjelent könyveit, korábbi kiállításait is a legaprólékosabban, sok munkával készítette elő; ahogy a fotózástól, úgy ettől sem sajnálja az egyik legfontosabb komponenst, az időt. Hamarosan tanúi is lehetünk ennek a Magyar Nemzeti Galériában és a Várfok Galériában párhuzamosan futó tárlatain. Félreértés ne essék, ne egy lezárt életmű bemutatására számítsanak, hiszen Péter a Nemzeti Galériában a legújabb sorozatát mutatja be, amelyen az 1967-es, éppen ötven éve (!) készült táncházas képekről megismert széki asszonyok döbbenetesen átformálódott mai sorsát ismerhetjük meg.
