Dokumentumfilmes volt és híradós; a Kolozsváron a háború alatt jogi diplomát szerző Jancsó Miklóst a szakmabeliek eleinte nem tartották különösebben tehetségesnek. Első játékfilmjeire – A harangok Rómába mentek (1958), Oldás és kötés (1963) – felfigyeltek ugyan, az általános elismerést, nemzetközi hírnevet az 1965-ös Szegénylegények hozta el a rendezőnek.
Az ötletet szakmai elégedetlenség szülte. „Mindig is mondtuk Nemeskürtynek [a stúdióvezetőnek – a szerk.], hogy a történelmi filmeket – amelyek Jókai vagy Gárdonyi műveiből születtek legtöbbször Várkonyi Zoli adaptálásában – nem így kellene megcsinálni – idézte fel később Jancsó. – Egyszer Nemeskürty, megelégelvén a dolgot, így felelt: »Ha ekkora a szátok, akkor készítsetek egy ilyet« – a radikális népi politizálás romantikus lehetőségéről. Ugyanis a betyárok emlékét romantikusan kezelték a múltban is.”
Jancsó állandó munkatársával és barátjával, Hernádi Gyulával, illetve Karall Lucával látott neki a forgatókönyv megírásának. A cselekmény történelmi alapjául Ráday Gedeon királyi biztos (nem keverendő össze a költővel) alföldi „rendcsinálása” szolgált. Ráday a Belügyminisztérium megbízásából kegyetlen módszerekkel tisztította meg a Délvidéket, Szegedet és környékét a szegénylegényektől, Rózsa Sándor fosztogató betyárjaitól. Hogy fizikai kényszert alkalmaztak a foglyokkal szemben, arra egy írásos dokumentum utal – valószínűleg Ráday a szerzője –, amellyel Csapó Csaba kutatása nyomán ismerkedhetett meg a közvélemény: „A tapasztalás által okulva kéntelen vagyok fájdalom átlátni azt, hogy némely makacs és ravasz egyénnél egyedül a testi megfenyítés vezet eredményhez, azonban szigorúan elvárom a vizsgáló uraktól, hogy ezen [ ] vizsgálati eszközhöz csakis oly esetekben nyúljanak, amidőn többé minden más mód, a próbára tett kitartó türelem daczára is hatástalannak bizonyult ”
Az 1965-ben készített film, ahogy Jancsó utóbb felidézte, három fontos epizód köré szerveződik. Az egyik a Móricz Zsigmond Barbárokján alapul, a másik lényege pedig egy szerepcsere: egy idegen meggyilkolja a nyomozást radikális eszközökkel végző köpönyegeseket segítő – egyébként akkor még nem is létező – csendőrség egyik tagját, majd a helyébe lép. A Latinovits Zoltán által megjelenített alakot Jancsóék egy szovjet „mítoszból” emelték át a Szegénylegényekbe: „A történetet akkoriban olvastuk egy orosz tábornokról, akit Sztálinék azzal vádoltak, hogy megölte a felettesét, és belebújt az egyenruhájába s a funkciójába.” A harmadik epizód a film végén, mintegy keserű csattanóként éri a nézőt. A kihallgatásokkal elégedetlen köpönyegesek, hogy felderítsék, kik azok a „veszedelmes elemek”, akik még szívükben hordják a negyvennyolcas forradalom szellemét, látszólag besorozzák a lefogottakat. A szabadcsapat újra együtt van, a sáncban őrzött egykori tagjai felfedik kilétüket. A megtorlás gépezete ebben a pillanatban működésbe lép: az egyenruhába öltöztetett, magukat jóhiszeműen eláruló férfiakat fejükre zsákot húzva viszik vissza a fogságba; a pergő képek aláfestéseként először szólal meg a zene, az orgonajátékból a birodalmi himnusz, a Gott erhalte dallama bontakozik ki.
