Rossz hírem van, negyvenéves kor után vége mindennek. Kövérek leszünk, lusták és csúfak, szex évente egyszer, de az asszony közben is facebookozik, és hát nyilvánvaló, hogy iszunk is majd bánatunkban, amit magunk elől is igyekszünk titkolni, és még jobban hízunk tőle. Vicces? Persze, hiszen az öregedés közös élménye mindenkinek. Kevés? Önmagában, azt hiszem, igen. Sőt, talán egy kicsit szomorú is. A Dumaszínház nyilván üzleti vállalkozás, figyelnie kell a közönségigényekre; arra, amit a nézők hallani szeretnének. És úgy látszik, a legtöbben erről szeretnének hallani, telt házzal megy a Maciarcok nevű show a Corvin Dumaszínházban négy humoristával, Szupkay Viktorral, Aranyosi Péterrel, Hadházi Lászlóval és egy új felfedezettel, Lakatos Lászlóval. Négy mackóalkatú fiú, innen jön a név, poénja ezzel kapcsolatban csak Szupkaynak van, neki védjegye a maciarc.
Nincs amúgy ezekkel a témákkal semmi gond, a baj velem van, mert messze vagyok a negyventől, nincs még gyerekem, soha nem építkeztem, nem vagyok házas, és nem híztam meg. Persze ezek még mind bekövetkezhetnek. De egyelőre sokkal viccesebb az, ami a világban történik: az utcán, a közéletben, külföldön, akárhol. Vagy legalább a melóban. Mindenkinek van főnöke, nem? De ne legyünk igazságtalanok: van az az eset, hogy jó az előadó, ezért hirtelen nem számít annyira, miről is beszél. Hadházi László például ilyen: amikor a színpadon van, az esemény. Még akkor is, ha ezúttal neki is az alkoholizmus szép magyar hagyománya a fő témája.
Lakatos, az ígéretes felfedezett kicsit poénkodik a cigány származásán, és később elárulja, hogy civilben taxisofőr. Ha valamiről őrületesen vicceseket lehetne mesélni, az biztosan a munkája – ezt bárki sejtheti, aki beszélgetett már taxissal. Aranybánya lehet egy humoristának. Várom, de nem mesél róla, helyette van egy indokolatlanul hosszúra nyúló sztori egy horvátországi utazásról, egy jó csajról, a szüleiről meg a büdös kutyájukról, és arról, hogy végül kiderül, hogy hiába kepesztett, mert a főhősnőnk leszbikus. Nem hangzik őrülten viccesnek, nem is volt az. A szünetben két volt egyetemi évfolyamtársammal találkozom, szerintük nem volt rossz Lakatos, kérik, hogy ne bántsam, kezdő. Helyes figura, érdekes karakter, de ez a horvátországi történet halovány volt. Ha egy haverom meséli, türelmesen végighallgatom jófejségből. Majd biztos lesz jobb is. A közönségben egyébként kevés a fiatal, négy-öt párt számolok össze, a többiek mind középkorúak vagy idősebbek. Később előjönnek azért más témák is a hízáson és a szeszfogyasztáson kívül, sőt, az asszony- gyerek-kazánszerelő-stb. mágikus körén is túllépünk néha. A végére néhány politikai poén is elsül, migránsok, oroszok meg Lézer János, aki megadóztatná az áruházak parkolóit, mert a sok beton melegíti a várost. A legszínesebb az összes között talán Aranyosi Péter produkciója, ha a témákat nézzük.
Összességében mégis túl sokat hallok arról, hogy milyen élményeik voltak az előadóinknak a négy fal között. Pedig a világ őrülten érdekes, sokkal érdekesebb annál, mint hogy negyven felett felszedünk-e pár kilót.
