Most megmondjuk, hova menjen művelődni az ősszel!

Négy remek kiállítást ajánlunk a közelgő szeptemberi napokra.

„A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Ennek közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják. Ő mindent lát, míg őt

senki sem láthatja.” A Michael Foucault filozófus által felfedezett Jeremy Bentham-i panoptikum leírása hasznos sorvezető lehet a szentendrei MűvészetMalomban szeptember 8-án nyíló kiállításhoz, amelynek címe: Bomlasztó képzelet − Ablakokat nyitni ott, ahol egykor falak voltak. Legalábbis a brit művészettörténész, Jane Neal szerint, aki kurátora e tárlatnak, amelyet év elején egyébként az Ostravai Képzőművészeti Galériában már bemutattak. A kiállításra a cseh műgyűjtő, Robert Runták kelet-európai kortárs kollekciójából válogatta ki többek között Dinos és Jake Chapman, Martin Eder, Daniel Richter, Serban Savu, Szűcs Attila, Alexander Tinei, Jonathan Wateridge műveit. Azoknak sem kell megijedniük, akiknek az alkotók neve nem mond sokat: Robert Runták a londoni Tate Modern kelet-európai műveket beszerző bizottságának egyik tagja, szóval elismerten jó szeme van. Jean Neal kurátortól tudható, hogy a kiállítás az egyén és a közösség viszonyát vizsgálja, olyan embereket is bemutat, akik rejtettnek vagy láthatatlannak érzik magukat a társadalomban, nem azonosítható arcoknak az embertömegben, mivel a média és az internetes közösségi oldalak ereje úgy hat rájuk, hogy valójában nem is a saját életüket élik, hanem másokét. E szomorú voyeurizmus, a „feltételezett” online közösségek, a valódi kapcsolódás és az elkötelezettség hiánya, a férfiak magányossága és az elvándorlás is témája vagy ihletője a képzőművészeti „ablakoknak”, amelyeket az új mítoszok és posztigazságok falában vágtak ki a kiállítók.

Robert Runtákhoz hasonlóan a német Maria és Walter Schnepel is a kortárs művészet

mellett kötelezte el magát, a 2013-ban Budapesten létrehozott kulturális alapítványuk több mint negyven olyan művész munkáit gondozza, akik a fluxus mozgalomhoz tartoztak vagy tartoznak, illetve közel állnak ehhez a művészeti mozgalomhoz. A hatvanas évek neodadájaként és antiművészeteként is aposztrofált irányzatot, a fluxust nehéz merev definíciók közé fogni, a „mindenki művész” és „minden művészet” jelszava mellett ugyanis a „minden változik, fluktuál” volt a hajtómotorja a különböző kifejezésformáknak – a képzőművészet mellett a költészetnek, a zenének, a kísérleti filmnek és a happeninggel rokonítható művészeti akcióknak. Fluxus és barátai címmel szeptember 22-én nyílik kiállítás a Schnepel-gyűjtemény több száz munkájából, az ígéret szerint a leghíresebb nemzetközi és magyar alkotók munkáin keresztül fogják bemutatni a fluxus széles palettáját. A filmrajongók ne itt keressék a fluxuskondenzátort, még ha Brown doktor találmánya simán lehetne itt is kiállítási tárgy.

A dokumentum-fényképezés humanista mestere, legjobb és leghíresebb fotóművészünk, a magyar fotó nagykövete, a valóság fotósa, aki sosem blöfföl. Ha ismerjük Korniss Péter felvételeit, tudhatjuk, a Nemzet Művészével, a Kossuth-díjas alkotóval kapcsolatban semmilyen lelkes állítás nem túlzó. Egy ország előtt tette ismertté egy Tiszaeszlár és Budapest között ingázó szabolcsi vendégmunkás, Skarbit András nevét, akiről mintegy tízezer fotót készített tíz év alatt. Tulajdonképpen kispekulálta, hogy fotós legyen, miután az egyetemről eltanácsolták. A Nők Lapja fotóriportereként kereste kenyerét pontosan harminc évig, s amikor úgy érezte, valami még hiányzik, gyűjtőútra indult tágabb szülőföldjére, Erdélybe, a paraszti kultúra világába Novák Ferenc koreográfussal. Az itt készült festői képeinek titkáról egykor így mesélt: „Együtt eszem, együtt iszom, kocsmában ülök velük, beszélgetek. Nem vagyok az ellesett pillanatok embere, magát ezt a szót is utálom.

Amikor a fotós érintetlenségében akar valamit megragadni, akkor annak komoly előzményei vannak. Az előzmény pedig az, hogy megismerjük egymást, jó kapcsolat alakul ki köztünk, megbíznak bennem.” Kornissnak Folyamatos emlékezet címmel szeptember 29-én nyílik kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, s Baki Péter és Jerger Krisztina kurátoroknak köszönhetően már tudható, hogy minden értelemben hatalmas tárlat lesz. A kiállítás első egysége a hatvanas-hetvenes években készült, a hagyományos paraszti világot ábrázoló alkotásait mutatja be. A hetvenes évektől a művész érdeklődése az ingázó munkások felé fordult: A vendégmunkás című sorozat a második szekcióban lesz látható. A harmadik egység a globalizáció megjelenésének idejét járja körül, a negyedik Kornissnak a 2000-es években készült munkáit mutatja be, ekkor készült a Betlehemesek című sorozata is. A kiállítás utolsó szekciója a Budapesten munkát vállaló erdélyi asszonyokkal foglalkozik. E sorozat az elmúlt három évben készült, a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán lesz látható első alkalommal.