„Befejeződött a téeszesítés, enyhülés van. Elkezdődik a táncházmozgalom, tájházakat építenek, még élnek azok az emberek, akiktől van mit begyűjteni. A cél a vidéki kultúra megőrzése, egy apró csavarral: a szocialista, internacionalista világban egy kis nemzeti. Egyszerre kegyelmi és katasztrofális állapotban vagyunk. Kegyelmi, mert lehet mit gyűjteni, és katasztrofális, mert pusztul el a vidéki építészet színe-java, a gazdasági fellendülés hatására kockaházak (Kádár-kockák) ezrei épülnek, a régi házakat lebontják. A falu a kidobás lázában ég, mi pedig elkezdünk gyűjteni.”
A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (skanzen) főigazgatója, Cseri Miklós ekként idézi föl 1967-et, a múzeum alapításának évét a legújabb MúzeumCaféban. A magazin nyári dupla számának főszereplője az idén ötvenéves skanzen, amely ellentmondásos történelmi időszakban, a magyar néprajzosok és műemlékvédők sok évtizedes törekvése nyomán valósulhatott meg.
Megőrizni egy ország különböző tájegységeinek népi építészetét, lakáskultúráját, paraszti életformáját – ahogy Bíró Friderika néprajzkutató, a skanzen egyik alapítója fogalmaz a vele készült interjúban –, ez a gondolat valójában a XIX. század második felében már elevenen élt, ugyanis a rombolás (más nézőpontból modernizáció) már akkor elkezdődött. Az 1867-es párizsi világkiállításon így lehetett, hogy a konzervatív társadalomfilozófia atyjaként tisztelt francia mérnök, szociológus és politikus, Pierre Guillaume Frédéric Le Play tervei alapján néprajzi park létesült az expó területén. Az 1889-es párizsi világkiállításon a párizsi Opera és a monte-carlói Casino tervezőjeként híressé vált Charles Garnier rendezett tárlatot Az emberi lakóhely története címmel, megelőlegezve a világ első szabadtéri falumúzeumát, amely a svéd néprajztudós, Artur Immanuel Hazelius tervei alapján 1891-ben, a stockholmi Skansen-hegyen valósult meg. Mai napig a legnépszerűbb múzeumok közé tartoznak a skanzenek, s nem csak nálunk. Nagy-Britanniában, Németországban, Hollandiában vagy Romániában is találkozhatunk velük, ám az előzmények ismeretében meglepő módon pont Franciaországban nem. Ott az ökomúzeumok dívnak – derül ki Edouard de Laubrie marseille-i muzeológus írásából. Az ökomúzeumot valahol a skanzen és a tájház között félúton kell elképzelni, a helyi közösségek aktivitását és felelősségvállalását is feltételezi, s ami a francia kritikusok bírálatát kivívta – innen nézve pedig inkább csodálatot érdemel −, nem más, mint számuk „elburjánzása”: jelenleg több mint tízezer ökomúzeumot találhatunk Franciaországban.
Nem riad vissza a szentendrei skanzen a kibeszéletlen társadalmi traumáktól sem, erre példa a mádi zsidó ház, az amerikai magyar ház, a német kitelepítettek háza vagy az Erdély kiállítási egység, s májustól − a Katona József Színház dramaturgjainak fölkészítésével – színészek jelenítik meg, a mindennapokba miként menetelt bele a történelem. Az élő szabadtéri múzeumra jó példa a dániai Aarhus több mint százéves, rendkívül népszerű szabadtéri múzeuma, a Den Gamble By (A régi város) is, amely a város életének bemutatásából nem zárja ki a hajléktalanokat és a szomáliai menekülteket sem.
A legújabb MúzeumCaféban találkozhatunk még palesztin múzeumokkal, s válasz kaphatunk arra a kérdésre is, a százéves fotográfiákon a paraszti családok miért néznek olyan szomorúan a fényképezőgép lencséjébe.
