Ha valaki csak egy áriát ismer az egész operairodalomból, nagy valószínűséggel az éppen Figaro belépője lehet. Sokan éppen ezért Rossini operáját, A sevillai borbélyt keverik is a Mozart-féle Figaro házasságával. Persze, a kapcsolat a kettő között vitathatatlan, utóbbi ugyanannak a Beaumarchais-drámának a folytatása, amelyből a Rossini-mű is készült, és Figaro mindkét darab kulcsszereplője. A sevillai borbélyban azonban nem Figaro házasodik, hanem Almaviva gróf, aki beleszeret abba a Rosinába, akire viszont az idős gyámja is szemet vetett. A fondorlatos, tréfás borbély segít a grófnak, megmenti az öreg orvos karmaiból a szerelmét, és ez olyan jellegzetes vígjátéki szituációkhoz vezet, mint a különböző álruhás jelenetek, a tipikus komikus karakterek, vagy a katonaság megjelenésével kialakuló teljes káosz, amikor a kavarodásban és a hangzavarban senki nem érti a helyzetet. Mondhatnánk úgy is, hogy az opera sikerének egyik kulcsa a vígjátékelemek dramaturgiailag tökéletesen adagolása, ugyanakkor tény, hogy nem véletlenül annyira ismert a fent említett ária: maga a zene is zseniális, és sokat tesz hozzá a nevetéshez.
Ha nyáresti, szabadtéri operát nézünk a Fő téren, akkor valószínűleg a vígoperák a legsikeresebbek. A sevillai borbély persze nemcsak ezért került a hétvégén Szentendrére a cselekmény valós idejéhez illő barokk házak közé, hanem azért is, mert negyedszázada éppen ezzel az operával ért véget a Szentendrei teátrum operasorozata a Fő téren, akkor olyan operasztárok közreműködésével, mint például Gregor József. Most újraindult ez a sorozat, amely azért is kiemelt jelentőségű, mert ezúttal ötös összefogás segítette az előadást, amelynek következtében az ország más pontjaira is elutazhat a produkció.
Az opera persze rétegműfaj, aminek egyik oka, hogy egy bizonyos alapműveltséget is feltételez a megértése. Ritkán történik meg, hogy kikacsint a jelenkorra, és úgy érezzük: annyira időtlen és aktuális, hogy akár most is készülhetett volna. Ennek egyik oka a régies nyelvezet, és az, hogy manapság szinte szentségtörésnek számít, ha egy operát fordításban énekelnek. Persze, elengedhetetlen a zene és a hozzá kötődő eredeti nyelv egységének tiszteletben tartása, de amennyit hozzátesz ez az opera élményéhez, annyit el is vesz, különösen az olyan vígjátékok esetén, ahol az egyes kiszólások-beszólások legalább annyit számítanak a cselekmény folyományában, mint a mozdulatok. Éppen ezért is különleges, hogy most a szentendrei előadás alkalmából Galambos Attila újrafordította a librettót, és az egyes tréfák végre mindenki számára érthetővé váltak azáltal, hogy a mai modern szlengben hangozhattak el. Az, hogy Rosina nem szépséges hölgy, hanem helyes kis csaj, már önmagában élni engedi a vígjátékot, és ebben az esetben ráerőszakolt modernkedés nélkül is a mába helyezi a cselekményt, segíti a néző azonosulását a történettel. Persze, ez az eszköz is csak akkor sikeres, ha egységbe kerül a rendezéssel, és Kerényi Miklós Gábor nagyszerű érzékkel integrálta a színrevitel stílusába az új fordítás által hozott szóvicceket. Igazából nem más történt, mint hogy mindenki számára érthetővé váltak még a kisebb részletek is, úgy lett fiatalos és modern a 201 éve bemutatott opera, hogy közben nem sérült a mű eredeti szerkezete sem, és a beleszőtt több aktuális utalás – mint a karaktergyilkosságként indított rágalomhadjárat, amely egy aktivistákkal gazdagított plakátkampányban öltött testet – sem tűnt zavaróan direktnek, és így az opera előképzettségtől függetlenül mindenkit képes volt megszólítani.
