Ha valaki csak egy áriát ismer az egész operairodalomból, nagy valószínűséggel az éppen Figaro belépője lehet. Sokan éppen ezért Rossini operáját, A sevillai borbélyt keverik is a Mozart-féle Figaro házasságával. Persze, a kapcsolat a kettő között vitathatatlan, utóbbi ugyanannak a Beaumarchais-drámának a folytatása, amelyből a Rossini-mű is készült, és Figaro mindkét darab kulcsszereplője. A sevillai borbélyban azonban nem Figaro házasodik, hanem Almaviva gróf, aki beleszeret abba a Rosinába, akire viszont az idős gyámja is szemet vetett. A fondorlatos, tréfás borbély segít a grófnak, megmenti az öreg orvos karmaiból a szerelmét, és ez olyan jellegzetes vígjátéki szituációkhoz vezet, mint a különböző álruhás jelenetek, a tipikus komikus karakterek, vagy a katonaság megjelenésével kialakuló teljes káosz, amikor a kavarodásban és a hangzavarban senki nem érti a helyzetet. Mondhatnánk úgy is, hogy az opera sikerének egyik kulcsa a vígjátékelemek dramaturgiailag tökéletesen adagolása, ugyanakkor tény, hogy nem véletlenül annyira ismert a fent említett ária: maga a zene is zseniális, és sokat tesz hozzá a nevetéshez.
Ha nyáresti, szabadtéri operát nézünk a Fő téren, akkor valószínűleg a vígoperák a legsikeresebbek. A sevillai borbély persze nemcsak ezért került a hétvégén Szentendrére a cselekmény valós idejéhez illő barokk házak közé, hanem azért is, mert negyedszázada éppen ezzel az operával ért véget a Szentendrei teátrum operasorozata a Fő téren, akkor olyan operasztárok közreműködésével, mint például Gregor József. Most újraindult ez a sorozat, amely azért is kiemelt jelentőségű, mert ezúttal ötös összefogás segítette az előadást, amelynek következtében az ország más pontjaira is elutazhat a produkció.
Az opera persze rétegműfaj, aminek egyik oka, hogy egy bizonyos alapműveltséget is feltételez a megértése. Ritkán történik meg, hogy kikacsint a jelenkorra, és úgy érezzük: annyira időtlen és aktuális, hogy akár most is készülhetett volna. Ennek egyik oka a régies nyelvezet, és az, hogy manapság szinte szentségtörésnek számít, ha egy operát fordításban énekelnek. Persze, elengedhetetlen a zene és a hozzá kötődő eredeti nyelv egységének tiszteletben tartása, de amennyit hozzátesz ez az opera élményéhez, annyit el is vesz, különösen az olyan vígjátékok esetén, ahol az egyes kiszólások-beszólások legalább annyit számítanak a cselekmény folyományában, mint a mozdulatok. Éppen ezért is különleges, hogy most a szentendrei előadás alkalmából Galambos Attila újrafordította a librettót, és az egyes tréfák végre mindenki számára érthetővé váltak azáltal, hogy a mai modern szlengben hangozhattak el. Az, hogy Rosina nem szépséges hölgy, hanem helyes kis csaj, már önmagában élni engedi a vígjátékot, és ebben az esetben ráerőszakolt modernkedés nélkül is a mába helyezi a cselekményt, segíti a néző azonosulását a történettel. Persze, ez az eszköz is csak akkor sikeres, ha egységbe kerül a rendezéssel, és Kerényi Miklós Gábor nagyszerű érzékkel integrálta a színrevitel stílusába az új fordítás által hozott szóvicceket. Igazából nem más történt, mint hogy mindenki számára érthetővé váltak még a kisebb részletek is, úgy lett fiatalos és modern a 201 éve bemutatott opera, hogy közben nem sérült a mű eredeti szerkezete sem, és a beleszőtt több aktuális utalás – mint a karaktergyilkosságként indított rágalomhadjárat, amely egy aktivistákkal gazdagított plakátkampányban öltött testet – sem tűnt zavaróan direktnek, és így az opera előképzettségtől függetlenül mindenkit képes volt megszólítani.
Székely László 25 éve tervezte meg azt a díszletet, amely teljes természetességével simul bele a szentendrei Fő tér házai közé, és ez a díszlet a maga egyszerűségében (tulajdonképpen egy kétszintes kovácsoltvas állványzat) időtlen és örökérvényű, mindenre alkalmas, és bármihez képes igazodni. A jelmezek újak, Rákay Tamás munkái, és bár nem historizálnak, mégis egyfajta hidat képeznek a múlt és a jelen között. Az előadást tudatosan nem hangosították, a természetes akusztika pedig valamivel halkabb, mint az erősítőből üvöltő, torz mikrofonhang, és ez arra sarkallta a közönséget, hogy füleljen. Meglepő, mennyi zenei részlet érvényesült ebben a természetes akusztikai közegben, amelyek többnyire elsikkadnak még a zárt térben is.
A szereplők nemcsak énekesként, de színészként is kiválóan teljesítettek, Figaro szerepében Kendi Lajost, Almaviva grófként Balczó Pétert hallhattuk. Kimagaslott Kiss András Bartolója és Mester Viktória rendkívül hajlékony hangú Rosinája, karakteres alakítás volt Frankó Tünde Bertája és Busa Tamás Basiliója is. Az Operettszínház zenekara jól igazodott az akusztikai kihívásokhoz, és a karmester Dinyés Dániel kellően sok színt mutatott fel a nem éppen ideális oldalsó zenekari elhelyezés ellenére is.
