Ezt követően indulhatunk is a nagyszínpadhoz. Az angol PJ Harvey koncertje középtávra visszatekintve is az egyik legnagyobb zenei élményem. Hiába van a zenélés mellett költő, író Harvey harminc éve a pályán, zenéje a mai napig kísérletező, egyben letisztult. Népes zenekarában, a számtalan hangszer sűrűjében a végtelen profizmus az úr. Ritkán látni zenészeket ennyire átszellemülten, elmélyülten tevékenykedni a színpadon. Nem is biztos, hogy fesztiválközönségnek való ez a produkció. Annyit elárulhatunk, Lovasi lekéste, de zenésztársa, Leskovics Gábor így összegezte a koncertet. „Minden elismerésem a Sziget-szervezőké, hogy bevállalták ezt a koncertet, holott tudták, hogy olyan értelemben nem lesz sikeres, ahogy az szervezői szempontból fontos lenne. Ritkán láthatunk ilyen magas színvonalú koncertet. Kompromisszummentes eszköztelenség, a végén egy meghajlás. Nagyon tetszettek a hangszeres megoldások, az, hogy nem dobszerelés van, hanem az ütős szekciót szétosztották három ember közt. Hatalmas élmény volt.”
A Harveyt követő Kasabian nem új a Szigeten, és ismét csak az derült ki, igazi, ütős fesztiválzenekarról beszélünk. Egyetlen percre sem engedték el a közönséget, az eljátszott tizenhét szám mindegyikével keményen dolgozták meg hallgatóikat. A zsúfolásig telt nézőteret az első másodpercben megvadította a koncertkezdő Ill Rey, és az állapot a legvégéig fennmaradt. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum slágere, a Fire ugyanilyen erős zárást jelentett.
Kiváló levezetésnek bizonyult a negyed tizenkettőkor kezdődő Kiscsillag koncert, ami meglepetést nem tartogatott, de összeszedett egy masszív, telt házas közönséget, és az aznapi világsztárok után biztos fogódzót jelentett a nagy kavalkádban. Lehet ugyanis, hogy kicsi, de csillag, és a miénk.
