„Mindenek előtt feltűnt nekem [ ], hogy a különben mind jeles képzettséggel bíró egyének közt legtöbbnyire egy magas, martialis külsejű, őszes alak vitte a szót” – olvassuk Kovács Zsigmond alsószuhai számfejtő-író feljegyzéseiben. A XIX. században élt férfi visszaemlékezéseit Hegyaljai Kiss Géza idézte 1929-ben az Irodalomtörténetben. „ majdnem folytonosan fel s alá járva a szobában, erős, érces hangon beszélt, oly dolgokról, miket a többiek nagy figyelemmel hallgattak s én magam is. [ ] Különösen a pompás humorral előadott anekdoták keltettek nagy figyelmet s idéztek elő általános tetszést” – elevenítette fel az egykori szupplikáns, azaz adománygyűjtő kisdiák az 1860-as években Alsószuhán esett történetet.
Tompa Mihály, merthogy róla van szó, viszont az egyik, andornaki tanítóról szóló anekdotáját szinte végigmondani sem tudta: olyan hévvel mesélt, hogy elsápadtan a karszékbe hanyatlott. „Nekem – végem” – kiáltott, mire mindenki rémülten a sokat betegeskedő költő köré sereglett. De csak negyedóra kellett, Tompa máris erőre kapott, és folytatta, mintha mi sem történt volna.
Ilyen ember volt Petőfi Sándor és Arany János jó barátja, aki ma kétszáz éve született, viszont mindeddig nem foglalta el az őt megillető helyet irodalmi kánonunkban. Persze, éppilyen túlzás lehetett, amikor a maga korában a nagy triászról beszéltek, s Petőfivel-Arannyal egyenértékűnek látták Tompa munkásságát. A népszerűség számos dolgon áll, és kétségtelen: Tompa szuggesztív személyisége, adomázó természete, mesélőkedve megragadta a kortársak figyelmét.
Elsőként az Athenaeum közölte verseit, majd olyan helyeken publikálhatott, mint az Életképek vagy a Pesti Divatlap. A népies irányzat képviselőjeként gyorsan ívelt fel a pályája, de igazán közkedveltté a népmese-feldolgozásokon alapuló könyve, az 1846-os Népregék, népmondák tette. Szuhay Mátyás című költői elbeszélésével egy évvel később kiérdemelte a Kisfaludy Társaság dicséretét. Az emlékezetes pályázat fődíjasa ebben az évben Arany János műve, a Toldi volt: nem véletlen, hogy innentől előszeretettel emlegették együtt kettejüket.
Olyan műveivel pedig, mint A gólyához vagy A madár, fiaihoz, Tompa végérvényesen irodalmunk kiemelkedő alkotói közé sorolt. Közben a protestáns egyházi szónoklatokban is elmélyedt, miután lelkipásztor lett Gömör vármegyében, új hivatást találva egy életre.
A melankóliára hajló költőt aztán a szabadságharc bukása és a családi gyász is megrendítette, végül hosszabb betegeskedés után, 1868-ban vesztette életét. Épp ötvenéves volt.
