Ha a bébiszitter a gyerekek életére tör

Leila Slimani valóság által is inspirált pszichothrillerében újra megjelenik a gyilkos cseléd.

Marina Krim és a férje álmukban sem gondolták volna, hogy életük legnagyobb, jóvátehetetlen tragédiáját egy teljesen hétköznapi döntés okozza majd. New Yorkban a tehetősebb családok ezrei alkalmaznak bébiszittert, házvezetőnőt, kutyasétáltatót, kertészt, bevásárlót – az alkalmazottak jelenléte olyan természetes, mint az, hogy a boltban leemel az ember a polcról egy zacskó rizst. A művészetoktatással és blogírással foglalkozó Marina Krim gyakorlatilag főállású anya volt, akkor keresett magának alkalmazottat, amikor a harmadik gyereke megszületett.

A bébiszitter, a dominikai származású, honosított amerikai Yoselyn Ortega öt év után, idén szeptemberben áll majd bíróság elé. A vád emberölés: a most ötvenöt éves háztartási alkalmazott 2012-ben késsel támadt a tehetős manhattani házaspár két gyermekére, amikor egyedül volt velük a lakásban. Két éve volt a család alkalmazottja.

Az édesanya, Marina Krim a fürdőkádban talált rá a gyerekekre, akik olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy már nem tudták megmenteni őket. Amikor a lakásban rátaláltak, a bébiszitter megpróbált magában is kárt tenni, késsel szabdalta a nyakát.

A család a felkapott Upper West Side negyedben, a Central Park közelében élt. Az apa, Kevin Krim a CNBC tévécsatornánál dolgozott igazgatóként. A dominikai bébiszittert részmunkaidőben alkalmazták. A végzetes napon például az volt a feladata, hogy hazahozza a gyerekeket, mialatt az édesanya a középső gyerekkel, egy hároméves kislánnyal az uszodában volt.

Krimék a borzalmas esetről szóló cikkek tanúsága szerint jól bántak az alkalmazottjukkal. Még dominikai családlátogatásra is elkísérték, megismerkedtek a rokonaival is. A brutális gyilkossághoz állítólag az vezetett, hogy Ortega anyagi gondokkal küszködött, és emiatt szeretett volna nagyobb óraszámban dolgozni, amire a család azt ajánlotta fel neki, hogy a plusz órákban végezze el a házimunkát, ez bőszítette fel a bébiszittert.

A család valószínűleg soha nem tud magyarázatot találni a tragédiára. Nincs megfelelő válasz egy olyan kérdésre, hogy miért kell meghalnia két kisgyereknek. A pszichés problémák önmagukban nem tűnnek kielégítő magyarázatnak, hiszen még mindig ott a kérdés, hogyan lehetséges, hogy nem voltak előjelei a brutális tettnek, vagy ha voltak, nem vették észre őket.

Nem csoda, hogy az írókat is foglalkoztatják a hasonló történetek. A gazdái életére törő cseléd korábban is felbukkant az irodalomban, és általában az alsóbb társadalmi rétegek kiszolgáltatottságára is felhívta a figyelmet. Így van ez Kosztolányi Édes Annájában, de Csehov novellájában, az Aludni szeretnékben is, amelyben a végletekig kihasznált, éjjel-nappal dolgoztatott kamasz lány megfojtja a rábízott csecsemőt, hogy végre kialhassa magát. Hasonló az alaphelyzet Margaret Atwood regényében, az Alias Grace-ben is, ahol a háztartási alkalmazott Grace-t vádolják munkaadója meggyilkolásával. Itt is előkerülnek a pszichés problémák, a cselédek és általában a nők helyzete – ami nem volt sokkal jobb, mint amit az Édes Annából ismerünk. Grace barátnője az abortuszba hal bele, miután teherbe ejtette a család egyik fia. Ez a történelmi regény is megtörtént eset alapján íródott.

A 2012-es, brutális gyilkosság a XXI. századi cselédekre irányította a figyelmet, hiszen az elkövető pszichés problémái mellett nyilván ugyanúgy ott van e mögött a történet mögött is az a társadalmi feszültség, ami az említett, korábbi regényekben is felbukkan a téma kapcsán. Az Egyesült Államokban szociálisan hátrányos helyzetű emberek és bevándorlók tömegei dolgoznak hasonló munkakörökben, sokszor feketén foglalkoztatva, egzisztenciális bizonytalanságban. A sok millió ételfutár, takarító, bébiszitter valódi sorsa láthatatlan a középosztály számára – ahogy a pesti polgárcsalád számára is láthatatlan volt Édes Anna szenvedése –, szolgáltatásaikat viszont igénybe veszik.

Bár az új évezred cselédeit remélhetőleg már nem verik vagy éheztetik, kiszolgáltatottságukban valószínűleg nem különböznek sokban Édes Annától. Várható volt, hogy kortárs regény is születik majd a témáról. Talán nem véletlen, hogy a francia-marokkói író, Leila Slimani regényében, a Chanson douce-ban (Bölcsődal) is egy negyven és ötven év közötti bébiszitter gyilkol meg két gyereket, csak éppen nem Amerikában, hanem Franciaországban. A pszichothriller bestseller lett az országban, 2016-ban megkapta a francia prózának adható legfontosabb elismerést, a Goncourt-díjat, és mostanra harminc országban jelent meg, már angolul és németül is elérhető.

Louise, a Chanson douce bébiszittere is hasonló korú, mint a korábban említett Yoselyn Ortega. A házaspár, a zeneipari producerként dolgozó férj és az ügyvéd feleség azért fogadják fel, mert az anya a gyerekgondozási szabadság után visszatér a hivatásához. Férjével a tökéletes bébiszittert keresik, és Louise tökéletes cseléd, akárcsak Édes Anna, akivel csak dicsekedni lehetett – a problémái iránt mégsem érdeklődnek. Louise halk, pontos, tökéletes háziasszony – Leila Slimani azt próbálja körüljárni, milyen frusztrációkat leplez ez a tökéletesség. Ortegához hasonlóan a regénybeli bébiszitternek, Louise-nak is anyagi gondjai vannak, másodállást kell vállalnia, de a munkaadójának ez sem tűnik fel, ahogy a baljóslatú jelek sem, amelyek arra utalnak, hogy az alkalmazottjuk pszichésen labilis lehet.

Slimani úgy írja le a francia társadalmat, mint ahol afrikai és egyéb bevándorlók végzik el az alapvető feladatokat, hogy nagyvárosi munkaadóik eközben nyugodtan megvalósíthassák karrierálmaikat – így méltatta a regényt a német közszolgálati adó, az SWR, ahol a hét könyvének választották a Chanson douce-t. A regénybeli házaspárnak fogalma sincs, mi történik az alkalmazottal, akivel egy fedél alatt él. Ha sejtik is, inkább nem törődnek vele – túlzottan kényelmes nekik az a tökéletesség, ahogy Louise ellátja a ház körüli teendőket.

A kérdésfelvetés nagyon is valós, az idősgondozás és a gyerekfelvigyázás a fejlett világban egyre természetesebbé válik. Nyugat-Európában is egyre többen idegenekre bízzák a szeretteiket. Jogos a felvetés, hogyan viszonyul a XXI. századi társadalom ehhez az új cselédséghez. Vajon jobb gazdák lesznek, mint a századelő pesti polgársága?