Ha a bébiszitter a gyerekek életére tör

Leila Slimani valóság által is inspirált pszichothrillerében újra megjelenik a gyilkos cseléd.

Nem csoda, hogy az írókat is foglalkoztatják a hasonló történetek. A gazdái életére törő cseléd korábban is felbukkant az irodalomban, és általában az alsóbb társadalmi rétegek kiszolgáltatottságára is felhívta a figyelmet. Így van ez Kosztolányi Édes Annájában, de Csehov novellájában, az Aludni szeretnékben is, amelyben a végletekig kihasznált, éjjel-nappal dolgoztatott kamasz lány megfojtja a rábízott csecsemőt, hogy végre kialhassa magát. Hasonló az alaphelyzet Margaret Atwood regényében, az Alias Grace-ben is, ahol a háztartási alkalmazott Grace-t vádolják munkaadója meggyilkolásával. Itt is előkerülnek a pszichés problémák, a cselédek és általában a nők helyzete – ami nem volt sokkal jobb, mint amit az Édes Annából ismerünk. Grace barátnője az abortuszba hal bele, miután teherbe ejtette a család egyik fia. Ez a történelmi regény is megtörtént eset alapján íródott.

A 2012-es, brutális gyilkosság a XXI. századi cselédekre irányította a figyelmet, hiszen az elkövető pszichés problémái mellett nyilván ugyanúgy ott van e mögött a történet mögött is az a társadalmi feszültség, ami az említett, korábbi regényekben is felbukkan a téma kapcsán. Az Egyesült Államokban szociálisan hátrányos helyzetű emberek és bevándorlók tömegei dolgoznak hasonló munkakörökben, sokszor feketén foglalkoztatva, egzisztenciális bizonytalanságban. A sok millió ételfutár, takarító, bébiszitter valódi sorsa láthatatlan a középosztály számára – ahogy a pesti polgárcsalád számára is láthatatlan volt Édes Anna szenvedése –, szolgáltatásaikat viszont igénybe veszik.

Bár az új évezred cselédeit remélhetőleg már nem verik vagy éheztetik, kiszolgáltatottságukban valószínűleg nem különböznek sokban Édes Annától. Várható volt, hogy kortárs regény is születik majd a témáról. Talán nem véletlen, hogy a francia-marokkói író, Leila Slimani regényében, a Chanson douce-ban (Bölcsődal) is egy negyven és ötven év közötti bébiszitter gyilkol meg két gyereket, csak éppen nem Amerikában, hanem Franciaországban. A pszichothriller bestseller lett az országban, 2016-ban megkapta a francia prózának adható legfontosabb elismerést, a Goncourt-díjat, és mostanra harminc országban jelent meg, már angolul és németül is elérhető.

Louise, a Chanson douce bébiszittere is hasonló korú, mint a korábban említett Yoselyn Ortega. A házaspár, a zeneipari producerként dolgozó férj és az ügyvéd feleség azért fogadják fel, mert az anya a gyerekgondozási szabadság után visszatér a hivatásához. Férjével a tökéletes bébiszittert keresik, és Louise tökéletes cseléd, akárcsak Édes Anna, akivel csak dicsekedni lehetett – a problémái iránt mégsem érdeklődnek. Louise halk, pontos, tökéletes háziasszony – Leila Slimani azt próbálja körüljárni, milyen frusztrációkat leplez ez a tökéletesség. Ortegához hasonlóan a regénybeli bébiszitternek, Louise-nak is anyagi gondjai vannak, másodállást kell vállalnia, de a munkaadójának ez sem tűnik fel, ahogy a baljóslatú jelek sem, amelyek arra utalnak, hogy az alkalmazottjuk pszichésen labilis lehet.

Slimani úgy írja le a francia társadalmat, mint ahol afrikai és egyéb bevándorlók végzik el az alapvető feladatokat, hogy nagyvárosi munkaadóik eközben nyugodtan megvalósíthassák karrierálmaikat – így méltatta a regényt a német közszolgálati adó, az SWR, ahol a hét könyvének választották a Chanson douce-t. A regénybeli házaspárnak fogalma sincs, mi történik az alkalmazottal, akivel egy fedél alatt él. Ha sejtik is, inkább nem törődnek vele – túlzottan kényelmes nekik az a tökéletesség, ahogy Louise ellátja a ház körüli teendőket.

A kérdésfelvetés nagyon is valós, az idősgondozás és a gyerekfelvigyázás a fejlett világban egyre természetesebbé válik. Nyugat-Európában is egyre többen idegenekre bízzák a szeretteiket. Jogos a felvetés, hogyan viszonyul a XXI. századi társadalom ehhez az új cselédséghez. Vajon jobb gazdák lesznek, mint a századelő pesti polgársága?