Hobo: „Azt hittem a rockról, forradalmi művészet”

Hobo barátja visszajött a halálból, és elkezdett gitározni tanulni: Bob Dylan-est született e történetből.

− Nem szokta visszahallgatni a lemezeit és az írásait sem visszaolvasni, ám ez a kötet megközelítőleg másfél ezer oldal, ezúttal nem úszhatta meg az újraolvasást.
− Amikor az érzékeny szerző korrigálja a saját művét, az sok hibalehetőséget hord magában. Szomorú dolog, de az előző olvasószerkesztővel megjártam, egy korábbi könyvben ugyanis meglepetten fedezhettem föl „társszerzőként”. Így maradtam magam olvasószerkesztőnek, de szerencsére a nyomda ráküldött egy korrektort a kéziratra, ő pedig talált is vagy huszonhat hibát. Trehány disznó vagyok, ezért a Hobo Ludens sem teljes. Nincs benne például az Egy vázlat egy Petőfi-oratóriumhoz című művem, amit izgatás címén a rendőrök 1972-ben elkoboztak egy házkutatáson. A kézirat a csepeli ügy dokumentációja részeként a történeti hivatalba került, onnan másolta ki nekem a csepeli polgármester. El is felejtettem, hogy írtam ilyesmit, pedig nem rossz. Az otthoni „kupoldában” persze elkavartam, de legalább tudom, merre van az eredeti.

− Sokszor beszélt arról, hogy tizenkilenc évesen, sorkatonaként változtatta meg az életét a Rolling Stones dala, A kis vörös kakas (Little Red Rooster), amikor a luxemburgi rádióban meghallotta az őrtoronyban. A rádión kívül – amelynek az adásait rendszeresen zavarták − hogyan lehetett ilyen zenékhez jutni a hatvanas években?
− Leszerelés után még bőven kosárlabdáztam, a sportolók pedig, akik kijutottak nyugatra, becsempészték a lemezeket. Tudták, hogy biztos vevő vagyok, és nekem tök mindegy, mennyit kérnek, mert szükségem van olyan lemezekre, mint például a Stones Beggars Banquetje. Számomra a rockzene vált a meghatározó művészetté, ami életemben először már nem a tagadásról szólt, hanem valaminek a szeretetéről. Elkezdtem kutatni, és akár tízszeres árat is adtam Jimi Hendrix vagy a Doors lemezeiért. 1976 után, amikor kimehettem nyugatra, a londoni Portobello Road feketepiacán a Doors és a Stones kalózlemezeiért is vagyonokat adtam. E kutatás során akadtam nyomára az Új Symposion című újvidéki irodalmi újságnak is, amely Bob Dylan, a Beatles, a Rolling Stones, a Doors vagy a Pink Floyd szövegeinek a fordításait közölte, akkor kezdtem el komolyabban dalszövegeket írni. Nem tudtam angolul – igazából most sem tudok −, így addig el sem tudtam képzelni, milyen tartalmakat hordozhat egy olyan dal, mint például a The End a Doorstól vagy a Desolation Row Bob Dylantől. Valójában nem akartam zenélni, inkább irodalmi és főleg történelmi irányú volt az érdeklődésem, csak belevetettem magamat a rockba, amiről akkor úgy éreztem, hogy forradalmi művészet, ami majd ki fog teljesedni. Ez persze nem következett be, a második világháború után született nemzedékek más irányba vitték, míg Magyarországon sem lett sok következménye sem zeneileg, sem gondolatilag.

− Október 3-án mutatja be Lassú vonat címmel Bob Dylan-estjét. Dylant ismerhetjük polgárjogi harcosként, keresztény tanúságtevőként, Todd Haynes 2007-es kísérleti filmje, az Én nem vagyok itt is találóan mutatta meg: Dylannek legalább hét élete van. Ön melyiket viszi a közönség elé?
− Ötven dalt fordítottam le tőle, tizenöt került a műsorba, leginkább a hatvanas-hetvenes évekből, olyanok, amiket szívesen énekelek. Az estnek valójában semmi köze az irodalmi Nobel-díjához, hogy megkapja, megkapta-e a díjat, átveszi-e vagy sem, ez engem nem érdekel: kizárólag az foglalkoztat, amit Dylan csinál. De az előadással nem csak a munkássága előtt akarok tisztelegni. Egy barátom a halálból jött vissza, és elkezdett gitározni tanulni: szerettem volna vele játszani. Nyáron már közönség elé álltunk egyszer Taliándörögdön, még bőgős és dobos nélkül, és kiderült, nagyon belenyúltunk valamibe. Tomboló siker volt, ami azért is meglepett, mert Bob Dylannek itthon nincs közönsége. A Kisstadionban és a sportarénában is alig voltak a koncertjén, miközben már harminc éve folyamatosan turnézik a világban, és sok helyütt, például Prágában több tízezres tömegeket vonz. Itthon angolul nem értik, magyarul pedig nem ismerik, ezért nem számítok nagy sikerre, de hát Viszockijjal is éppen így volt egykor. Ráadásul a magyar zenei körökben, legalábbis azokban, ahol én megfordultam, Bob Dylan gúny és nevetség tárgya: azt mondják róla, hogy pocsékul énekel, nem tud gitározni, rosszul fújja a szájharmonikát.

− Gondolom, azért közülük néhányan szívesen cserélnének vele.
− Nem ismerik. Arról sincs fogalmuk, hogy John Lennon, Mick Jagger, Neil Young vagy Jim Morrison is tőle tanult szöveget írni. Persze Cseh Tamást, Bródyékat vagy az LGT-t leszámítva a legtöbb magyar zenésznek semmiféle komoly mondanivalója nem akadt. Igaz, nem is azért játszottak, hogy a világot tükrözzék vissza, csupán a zene szeretetéért, és ezért nem hibáztathatók vagy megvetendők. Éppen emiatt csalódtam végül: azt hittem, hogy a hatvanas évek rockzenéje majd megtalálja a világ nagy kérdéseire a választ, és a rajongásomtól nem láttam, hogy ott toporog az igazán nagyok mellett Tom Jones vagy a Bee Gees is. Persze nincs azzal baj, ha valaki azért áll zenésznek, hogy egyszer majd elénekelhesse a Hajmási Péter diszkóváltozatát. A baj akkor kezdődik, amikor egy budapesti zenész Kolozsváron elkezdi a magyar zászlót lengetni, és elkezdi mondani az ott élőknek, hogyan is kell magyarnak lenni, miközben a dalaiban semmi ilyen nincs, és azt sem tudja, kicsoda Bob Dylan.