Hobo: „Azt hittem a rockról, forradalmi művészet”

Hobo barátja visszajött a halálból, és elkezdett gitározni tanulni: Bob Dylan-est született e történetből.

− Október 3-án mutatja be Lassú vonat címmel Bob Dylan-estjét. Dylant ismerhetjük polgárjogi harcosként, keresztény tanúságtevőként, Todd Haynes 2007-es kísérleti filmje, az Én nem vagyok itt is találóan mutatta meg: Dylannek legalább hét élete van. Ön melyiket viszi a közönség elé?
− Ötven dalt fordítottam le tőle, tizenöt került a műsorba, leginkább a hatvanas-hetvenes évekből, olyanok, amiket szívesen énekelek. Az estnek valójában semmi köze az irodalmi Nobel-díjához, hogy megkapja, megkapta-e a díjat, átveszi-e vagy sem, ez engem nem érdekel: kizárólag az foglalkoztat, amit Dylan csinál. De az előadással nem csak a munkássága előtt akarok tisztelegni. Egy barátom a halálból jött vissza, és elkezdett gitározni tanulni: szerettem volna vele játszani. Nyáron már közönség elé álltunk egyszer Taliándörögdön, még bőgős és dobos nélkül, és kiderült, nagyon belenyúltunk valamibe. Tomboló siker volt, ami azért is meglepett, mert Bob Dylannek itthon nincs közönsége. A Kisstadionban és a sportarénában is alig voltak a koncertjén, miközben már harminc éve folyamatosan turnézik a világban, és sok helyütt, például Prágában több tízezres tömegeket vonz. Itthon angolul nem értik, magyarul pedig nem ismerik, ezért nem számítok nagy sikerre, de hát Viszockijjal is éppen így volt egykor. Ráadásul a magyar zenei körökben, legalábbis azokban, ahol én megfordultam, Bob Dylan gúny és nevetség tárgya: azt mondják róla, hogy pocsékul énekel, nem tud gitározni, rosszul fújja a szájharmonikát.

− Gondolom, azért közülük néhányan szívesen cserélnének vele.
− Nem ismerik. Arról sincs fogalmuk, hogy John Lennon, Mick Jagger, Neil Young vagy Jim Morrison is tőle tanult szöveget írni. Persze Cseh Tamást, Bródyékat vagy az LGT-t leszámítva a legtöbb magyar zenésznek semmiféle komoly mondanivalója nem akadt. Igaz, nem is azért játszottak, hogy a világot tükrözzék vissza, csupán a zene szeretetéért, és ezért nem hibáztathatók vagy megvetendők. Éppen emiatt csalódtam végül: azt hittem, hogy a hatvanas évek rockzenéje majd megtalálja a világ nagy kérdéseire a választ, és a rajongásomtól nem láttam, hogy ott toporog az igazán nagyok mellett Tom Jones vagy a Bee Gees is. Persze nincs azzal baj, ha valaki azért áll zenésznek, hogy egyszer majd elénekelhesse a Hajmási Péter diszkóváltozatát. A baj akkor kezdődik, amikor egy budapesti zenész Kolozsváron elkezdi a magyar zászlót lengetni, és elkezdi mondani az ott élőknek, hogyan is kell magyarnak lenni, miközben a dalaiban semmi ilyen nincs, és azt sem tudja, kicsoda Bob Dylan.