Postriziny, azaz lerövidíteni. A Sörgyári capriccio eredeti – és a magyaron kívül más nyelveken is használt – címe egy változóban lévő kort mutatott meg. A távolságok lerövidültek, az emberek közelebb kerültek egymáshoz, már a sörgyári gondnok is rádiót vitt haza. Bohumil Hrabal 1974-es regényében épp olyan lelkesen fűrészelte hát az asztal lábait Pepin bácsi, ahogy Jirí Menzel hat évvel későbbi filmjében is önfeledten szaladt Mariska hajat vágatni. Lett is nagy összenézés, mikor Magda Vásáryová karaktere felbukkant új frizurájával. De hát az új idők ezt követelik meg, nem?
Így mi is leginkább arra voltunk kíváncsiak a hétvégén a miskolci Jameson Cinefestre látogató világsztároktól, hogy ha a hetvenes éveket a lerövidülések koraként köszöntöttük, mit gondoljunk ma. Válaszaik nem is mutathatták volna pontosabban, mennyire eltérő karakterek Jirí Menzel és Magda Vásáryová. A fesztivál Európa- és életműdíját átvevő alkotók egyike huszonhét éve szerepelt utoljára filmben, azóta a szlovák politikai élet meghatározó alakjává vált. Vásáryová diplomatikus és bizakodó, Menzel maga a „kiábrándult értelmiségi”. Játékos civódásukba ugyanakkor végtelen derű vegyül: ritkán látni sajnos manapság, ahogy két ennyire eltérő alkat ilyen szeretettel és megértéssel fogadja a másik hozzáállását. Persze ebben az sem mellékes nyilván, hogy már közel negyven éve ismerik egymást.
„Nagyon régi szokás volt mifelénk, hogy a fiúk hosszú haját 12-14 éves korukban rövidre vágták, innentől számítva a férfikorukat. Hrabal erre az egykori hagyományra játszott rá a könyvében” – fejtette ki kérdésünkre a péntek délutáni miskolci sajtótájékoztatón Vásáryová. Ezzel is jelezte a regényíró: a romantikából miként lépünk át kevésbé romantikus korokba. „Pedig ha nem lennénk ennyire hisztérikusok, és nem félnénk a változástól, örülnénk, hogy mindent lerövidítünk” – tette hozzá. Az egykori színművész elmondása szerint évtizedekkel ezelőtt el sem jutott volna ide, hiszen még útlevele sem volt. Most ezzel szemben reggel autóba pattant, és úgy tudott délutánra Miskolcra érni, hogy sehol senki nem ellenőrizte. „Ezt nem nevezhetjük remeknek? Én tehát a lerövidítések híve vagyok” – mondta.
Menzel vele szemben kultúrpesszimista húrokat pengetett. „Ma már nem rövidítünk, hanem mindenkit kopaszra vágunk” – jegyezte meg. Szerinte ma már olyan gyorsan forog a világ, hogy beleszédülünk. „Már a Sörgyári capriccióban megjelenő rádió is egy nagyobb felfedezés volt az életemben. De ki tudja, tíz év múlva mi lesz a gyerekeim kezében?” – tette hozzá. Voltaképp önironikusan, ahogy arra Vásáryová rá is mutatott. „Már amikor forgattuk a filmet, Jirkának akkor is mindenből a legmodernebb eszköze volt” – nevetett. És valóban, még a miskolci sajtótájékoztató is vicces jelenettel kezdődhetett. A hotelnél felbukkanó sztárokra rögtön lecsapott a fotósok serege, mire Menzel váratlant húzott: előkapta okostelefonját, és ő is elkezdett mindenkit felvenni. De a telefon később is előkerült, és előszeretettel szelfizett egykori színészével.
Kettősük nyilván a politikát is eltérően látja. Vásáryová megint csak diplomatikusan beszélt: a nyolcvanas évek elején elmondása szerint elkövette élete nagy hibáját, elvesztette a reményt. „Amikor megtörtént a nagy társadalmi változás, nem is voltunk rá felkészülve. Azóta hálás vagyok minden évért, és reggelente úgy kelek fel, hogy a reményt sosem szabad elveszíteni” – mondta. Menzel vele szemben azért szkeptikusabb. „Örülök, hogy legalább úgy van, ahogy van – jegyezte meg. – Csomó jó ember szökött el a múlt század során az országból, de maradtak azok, akik aztán megválasztották Milos Zemant. És már megint Oroszország irányába tekintenek, mintha elfelejtették volna, amit átéltünk.” Menzel elmondása szerint azt sem akarta, hogy Csehszlovákia kettéváljon, de most már örül, hogy „olyan partnerünk van, akivel egyenlőnek számítunk”.
Ráadásul úgy látja, a politikusok tekintetében is romlás tapasztalható: míg Havelt, Churchillt, Masarykot igazi személyiségnek láthatta, a maiak szerinte nullák. A legrosszabb viszont az elmondása alapján, hogy a cseh gyerekek már nem is értik a szlovák nyelvet. „De a szlovák gyerekek még igen a csehet” – fűzte hozzá szurkálódva-bizakodva Vásáryová.
Szóba kerültek persze az újabb filmek is, bár a rendező állítása szerint sokat képtelen már végignézni elalvás nélkül. „A Saul fia viszont azon kevesek közé tartozott, amelyet nem tudtam nem végignézni. De másodszor már képtelen lennék. Aludni sem tudtam utána” – jegyezte meg. Kérdésre válaszolva egyúttal biztatta régi barátját, Szabó Istvánt is, hogy forgasson, bár ő maga például elmondása szerint mindig megrendelésre készített filmet. Ha kap még jó felkérést, beleáll, de magától nem tervezi.
Egyébként este az életműdíjat is Szabó adta át Menzelnek. „Mindketten ahhoz a generációhoz tartoztunk, amely csak oroszul tanult az iskolában, és abból is csak Tatjana levelét Anyeginhez” – kezdte a Mephisto direktora is humorosan. Megjegyezte, Menzel igazi elődjének Ernst Lubitschot tartja: „Nála találom meg azt a humort, ami a vásznon megjelenő karakterek szeretetéből fakad.” A díjat átvevő Menzel mellett pedig meghatódott Vásáryová is, aki egykori jó ismerősétől, Bálint András színművésztől vette át az elismerést. „Most már bevallhatom, András, hogy nagyon szerelmes voltam beléd” – mondta a színpadon. A délutáni sajtótájékoztatón pedig még arról beszélt, hogy Krzysztof Zanussi mondta ilyen helyzetekben: „Barátom, most már meg lehet halni, megkaptam az életműdíjat.” Reméljük, addig viszont még évtizedei vannak, és csak még több életműdíjat vehet majd át a színművész-politikus.
