Hamar híre ment a faluban, hogy idegenek érkeztek: ott hevertünk a határban az út szélén, bárki láthatott minket. A fáradtságnak már eljutottunk arra a szintjére, hogy nem érdekelt, jön-e a milicija. Pedig már túl voltunk vagy egy tucat igazoltatáson. Az ok részben én voltam – kétmilliméteres hajammal többször szökött kiskatonának néztek, ráadásul románnak –, részben a ruházatunk. Hiába öltöztünk a legcsóróbb holminkba, látszott, hogy Magyarországról jövünk. Egy szeretetszolgálat – mai nyelven külföldről is támogatott segélyszervezet – megbízásából vittünk hiánycikknek számító gyógyszereket erdélyi városokba, de tizennyolc évesen még nem igazán fogtuk fel a valóság súlyát, annak veszélyeit és fájdalmait. Csak röhögni tudtunk azon, hogy egy-egy könyvesbolt összes kötetét a Kárpátok Géniusza írta – egyikünk sem volt KISZ-tag, a szolid rendszerellenesség nem utólag került az életrajzunkba –, ahogy röhögtünk Ceausescu tévében kifogott egyszemélyes show-ján is, holott akkor már túl voltunk egy tüntetésen a falurombolás ellen, a diktátor csak a viccekben nem tűnt félelmetes figurának.
Az árokparton nem sok idő telt el, már vendégségbe hívtak minket, és sűrűn ittuk az áldomást a mázlinkra: a település két szekusa épp a Fekete-tengernél üdült, így az egész falu is szabadságon lehetett. A széki szabadság pedig olyan volt, mint egy tündérálom: a nap már lement, a fiúk és a lányok legszebb viseletükben korzóztak az Árpád-kori templom előtt. A kép szinte túl szép volt, csak tátottuk a szájunkat, s nem jutottak eszünkbe olyan kacifántos mondatok, hogy a kultúránkat, örökségünket nap mint nap meg kell élni, a maga természetes módján. S hogy a valósággá vált mese teljesen kerek legyen: végül olyan lakodalomban kötöttünk ki, amelyet budapesti táncházakban sem láthattunk addig.
Bartis Attila író, fotográfus szerint kevesen képesek arra, hogy fotográfiáival előhívjanak egy évtizedek óta bennünk lappangó, látens képet, ám Korniss Péter e kevesek közé tartozik. A Magyar Nemzeti Galériában január 7-ig látható kiállításán, a Folyamatos emlékezeten mindenesetre sokszor lehet ilyen élményünk, még akkor is, ha nem jártunk Erdélyben, sosem kapáltunk, vagy nem voltunk ott 1982-ben a Lánchíd budai hídfőjénél, mikor a Tiszaeszlárról Pestre ingázó építőmunkás, Skarbit András épp gázcsöveket fektetett le a brigádjával. Képei olyan embereket, történeteket mutatnak meg, akiket, amelyeket ismernünk kellene, s bár van szemünk, mégsem látunk – talán épp addig, amíg rá nem nézünk egy Korniss-fotográfiára. Korniss bemutatott képeinek többsége már szerepelt kiállításon, így a szabolcsi vendégmunkás, Skarbit András nevét is ismerhette egy időben az ország, életének sok mozzanatát a hetvenes-nyolcvanas években követte a fényképezőgépével Korniss. Kemény, nehéz, mégis szép élet – Korniss jól láttatja a minden szépségben valahol megbúvó örök szomorúságot. De azt elképzelni sem tudom, vajon milyen lehetett a visszhangja e képeknek abban az időben, amikor a szocialista propaganda szerint már csak pár lépésre voltunk a kommunista mennytől. S vajon megértették-e az emberek Skarbit sorsát, amelyet a hivatalos dokumentumai jól magyaráznak: itt van egy iskolai értesítő csupa jeles és kitűnő osztályzattal 1938-ból, és itt van egy szegénységi bizonyítvány is 1942-ből.
A Folyamatos emlékezet eddig publikálatlan sorozata olyan erdélyi asszonyokat mutat be, akik Budapestre járnak dolgozni. Az évszámokat nézve még az is lehet, a Szent Péter és Pál-templom takarítónője egykor egy széki lakodalomban nézett Korniss gépének objektívjébe.
