„Megjelent harminc gót a könyvtárban, és mindenki halálra rémült”

Böszörményi Gyula író Salamon király humoráról, az Űrgammák sorozatról és korán jött betegségéről.

– A Salamon király kalandjaiba belepillantva meg sem mondanánk talán, hogy magyar rajzfilmről van szó: inkább hajaz például az amerikai Egyiptom hercegére. Van ön szerint, ami mégis speciálisan magyarrá teszi?
– Legfőképp a nyelv. Nem a szinkronra gondolok persze, hanem a nyelvezetre, a hangvételre. Számos magyar szójátékot, szófordulatot alkalmaztam, ezeket pedig nehéz lefordítani angolra. Néhányszor át is ugrották, tehát tényleg nem volt könnyű a feladat. Kollégák, akik mindkét nyelven látták a filmet, azt mondták, a magyar szöveg jóval sziporkázóbb tud lenni. A forgatókönyvnél arra figyeltem, hogy bár ez egy Salamon király idejében játszódó történet, mégis a mai gyerekeknek szóljon. Gondoljunk csak a Shrekre, amely mesevilágban játszódik, mégsem egy habos meseszöveget hallunk közben.

– Az sem mindennapos, hogy magyar mozi rendezői székében a Babar-film animációs rendezője, Albert Hanan Kaminski foglaljon helyet. Ő milyen elképzelésekkel fogott bele a Salamonba?
– Nagyon szerette a könyvet, és sokat beszélgettünk előtte, mit kíván kihozni a történetből. Ez egy szórakoztató családi animáció, de ennél jóval többet akartunk belelopni. Olyan rajzfilmet terveztünk, amelyet ha a gyerekek akárhol a világon megnéznek, megérzik: az apáiktól, nagyapáiktól örökölt harag, gyűlölet nem jó dolog. Közös erővel el kell kezdeni békét teremteni magunk körül.

– Kikkel veheti fel a versenyt a produkció? Magyarországon alig készül rajzfilm, a Lengemesék és az Egy kupac kufli pedig nyilván más generáció meséje. Az amerikai animációkkal kerülhet egy sorba?
– A magánvéleményem, hogy a magyar animáció ma még nem tud versenyezni a hollywoodi nagy stúdiók produkcióival sem technikában, sem pénzben. Történetben, gondolatvilágban vagy humorban azonban nagyon is fel tudjuk venni velük a versenyt. Hanan Kaminskivel viszont nem is az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy üzletileg versenyképes produkciót készítsünk. Volt egy álmunk. Salamon király történetén keresztül szerettünk volna a mai gyerekekhez és a felnőttekhez is szólni, tehát nem az motivált minket, hogy bárkit legyőzzünk. A néző majd eldönti, hogy ő önmagában versenyezteti-e a mi filmünket a hollywoodi produkciókkal.

– Miért pont Salamon királyra és az ő történetére esett a választás?
– Mert bölcs Salamon története nagyon érdekes. Már az apja, Dávid király is rendkívül fordulatos életet élt. Salamon trónra kerülése sem ment egyszerűen, Betsabé igyekezett őt trónra juttatni, Dávidnak viszont ez eleinte nem igazán tetszett. Hanan Kaminskivel próbáltunk a véres és komoly királydrámába valami vidámságot csempészni. Mert jó, jó, valóban roppant véres időszak volt ez, na de a későbbi bölcs Salamon is tizenéves fiúként kezdte, és mint minden tizenéves fiú, ha normálisan nő fel, hajlamos a humorra, a viccre, főleg, ha egy olyan királyi udvarban nevelkedik, ahol minden shakespeare-ien szövevényes. Arra gondoltunk: mi van, ha a mi Salamonunk egy vidám fickó? A filmben szereplő démon a gyűlölet démona, ez a fiú pedig azt látja, hogy a felmenői állandóan ölik egymást, mindig vérbosszút kell állni a korábbi nemzedékek bűnei miatt. Ő ebből a mókuskerékből ki szeretne szállni, és ezt humorral teszi. Elkezdi nevetve figyelni a borzalmakat.

– A történelmi témákat mennyire érzi közel magához?
– A Gergő és az álomfogók nem szó szerint történelmi regény, de azzal is az ősmagyar hitvallás lényegét próbáltam megragadni ifjúsági regényben. Rendkívül kevés hiteles információnk van az egészről, hiszen István királytól kezdve elpusztítottak mindent, ami a táltosokhoz kapcsolódott. Ezt a keveset azonban megpróbáltam összegyűjteni és a lehetőségekhez képest hitelesen bemutatni. Aztán megírtam a Rontásűzőket, amelynek a második kötete a tatárjárásról szól: két időutazó lány a mai Kőbányáról visszakerül IV. Béla idejébe. Később több történelem-tanárnő írta nekem, hogy mostantól ebből tanítja a tatárjárást, mert izgalmas, érdekli a gyerekeket, és közben hiteles is. A jelenleg nagy sikerrel futó Ambrózy báró sorozatom pedig az 1900-as évek Budapestjén, illetve Marosvásárhelyen és Pozsonyban játszódik. E könyvekhez kutattam talán a legtöbbet.

– A mostani családi rajzfilm ötlete már tíz éve megfogalmazódott: a csúszás oka abban keresendő, hogy egy animációs művet nem olcsó elkészíteni?
– Feltételezem, igen, de erről nem tudok nyilatkozni, engem három éve keresett meg Temple Réka producer és Hanan, attól kezdve pedig nagyon felpörögtek az események. Azonnal nekiálltam, megírtam több változatot, és folyamatosan ment a munka. Hogy előtte mi volt? Hát ilyen a film világa, sokszor évek telnek el, míg egy ötlet megvalósulhat.

– Ezért készülhetett olyan kevés egész estés animáció az előző filmekben? Ön tudna az utóbbi évtizedekből olyat mondani, ami a Vuk és a Szaffi nyomába érhet?
– Nem igazán láttam olyat, ami versenyképes lenne gyerekkorunk nagy kedvenceivel, pedig csodálatos rajzfilmek készültek korábban. Annál boldogabb vagyok, hogy most egy egész estés új magyar animációs filmben vehettem részt.

– Forgatókönyveket írt már korábban is, bár nem tudom, ma jó szívvel vállalná-e mondjuk az Űrgammák című sorozatot. Utólag visszanézve elég szürreális hatást keltenek az epizódok.
– Persze, bohókás marhaság volt az egész. Szakmailag rengeteget tanultam ott. Igazi televíziós iparosmunka volt, ahol hétről hétre a Pasaréti Filmgyárban összekalapáltunk egy-egy részt a lehetséges körülmények között. Ott tanultam meg forgatókönyvet, sorozatot írni, képben látni a történetet. Nagyon jó szakemberekkel, például Mészöly Gábor dramaturggal dolgozhattam együtt. Azt persze alkotás közben is láttuk, hogy ez erősen nem az a minőség, amilyet szeretnénk. Ettől még hatalmas sikere volt, nem is igazán értettük, miért. Most már elmondhatom, egymás között mi, írók megállapítottuk, hogy ha mi lennénk kölykök, nekünk ezt nézni kínszenvedés lenne. Sokat küzdöttünk, mégsem sikerült jobbá, értelmesebbé tenni a sorozatot, mert ahhoz több pénz kellett volna, az pedig nem volt a stábnak.

– De hiába bohókás marhaság, politikai botrány is volt a rá költött pénzekből, ahogy a filmeknél ez többször megesik. Nem tart attól, hogy ha a regények után filmbe vág bele, könnyebben kiteszi magát az ilyen híreknek? Például hogy rögtön elkezdik számolgatni, visszahozza-e egy produkció a százmilliós költségeket.
– Visszahozza-e a költségeket? Magyarországon akkor sem hozná vissza egy film a költségeket, ha mindenki – beleértve a csecsemőket is – kétszer venne jegyet rá, mivel túl kevesen vagyunk. Pontosan tudjuk, hogy Magyarországon nem rentábilis a filmkészítés, még a legmenőbb vígjátékaink is csak a töredékét hozzák vissza a költségeknek. A magyar filmgyártás sosem az üzletről, inkább a minőségről kellett hogy szóljon. Nézzük csak meg, az utóbbi években micsoda sikereink voltak! Jó hírünket vitték a világban, de a költségeket egyik sem hozta vissza, mert az képtelenség. A politika világától pedig próbálom távol tartani magam.

– Nemcsak történelmi animációkban nem bővelkedünk, de a 9 8 7 sorozathoz hasonló gót fantasykben sem (a gót egy Magyarországon az 1980-as években megjelenő, zenei gyökerű szubkultúra elnevezése, amely a XVIII. század második felében kialakuló gótikus – a romantikát és a horrort elegyítő – irodalomról kapta a nevét – a szerk.). Utóbbinak aztán rendesen kultusza is lett a szubkultúrán belül. Számított ekkora sikerre?
– A dark szubkultúrát annak idején csak érintőlegesen ismertem. A Szigeten találkoztam, beszélgettem gótokkal, de semmi több. Aztán támadt egy ötletem, és illett hozzá a gót világ, a „következményekre” viszont akkor még nem gondoltam. Addig leginkább meséket, ifjúsági regényeket írtam, és jártam, járok ma is rendszeresen író-olvasó találkozókra. A 9 8 7 megjelenése után történt, hogy elmentem Budára egy könyvtárba. Jött a nagymama a kis unokával meg tizenéves fiúk-lányok, akik olvasták az ifjúsági regényeimet. És egyszer csak megjelent harminc feketébe öltözött, láncokkal és piercingekkel teli gót. Mindenki halálra rémült. Azt hitték, most majd valami botrány lesz, hát mit keresnek ezek itt, a könyvtárban? Ők viszont szerényen felsorakoztak hátul, nem ültek le egy székre sem, a végén pedig kérdezgettek is. A legnagyobb örömöm az volt, amikor láttam a végén: a nagymama, aki remegett, amikor megérkeztek, ott beszélgetett két gót lánnyal.

– És azt hogyan fogadja, amikor valaki például egy-egy karaktere után ad magának egy amolyan művésznevet? Volt például, aki a Synerellát öntől vette.
– Sokszor érzem, hogy írni jóval nagyobb felelősség, mint az ember gondolná. Ülünk a szobánkban, kitaláljuk a magunk történeteit, reménykedünk, hogy tetszeni fog. Aztán pedig megdöbbenünk, hogy az embereknek az írásunk belenyúlt az életébe. Alakította, új irányba terelte őket. Szerencsére olyannal nem találkoztam, hogy valamelyik történetem negatív irányba sodort volna valakit, pozitív visszajelzés viszont annál több akadt.

– Démonokkal, szörnyekkel egyébként könnyű elnyerni a fiatalok bizalmát?
– A fiataloknál is vannak divatirányzatok, talán erősebbek is, mint az idősebbeknél. A tizenévesek szeretnének valahová tartozni. Spontán alakulnak csoportok, rajongói körök. Egyszer írtam a gótokról, a démoni világról, de mára elszakadtam tőle, más érdekel. Kaptam ugyan felkérést, hogy írjak vámpíros sztorit, de azt válaszoltam, hogy nincs témám hozzá, és amúgy is garmadával öntik el a boltok polcait a hasonlók.

– Amúgy még mindig sikeresek a vámpírregények? Néhány éve falták a fiatalok a Darren Shan-horrorokat vagy épp az Alkonyat-szériát.
– Úgy veszem észre, a vámpírtörténetek is kifújnak lassan. Korábban a Harry Potter-sztorik váltottak ki világhisztériát, ezeket követték a Twilight-könyvek. Ma már inkább vámpírparódiák születnek, és amint sikerrel kezdenek gúnyolódni egy trenden, akkor az a trend kifújt. Írói körökben sokat beszélünk arról, merre is kéne indulni, de lehetetlen kitalálni, az emberek mire kattannak rá legközelebb. Annak idején az Alkonyatot is olvastam kéziratban. Akkor azt mondtam: ez a könyv annyira pocsék, hogy nem érdemes kiadni. A kiadó nem hallgatott rám, a könyv megjelent, és hatalmas siker volt. Üzletileg mellényúltam hát, de továbbra is vallom, hogy az egy rossz regény.

– Miért?
– Mert egy nagyon negatív és buta képet ad a nőkről, arról, hogy a fiatal lányok hogyan viszonyuljanak a fiúikhoz, milyen párkapcsolatot alakítsanak ki. A „sziporkavámpír” meg eleve röhejes. Olyan vámpír nincs, amely a fényben nem elég, hanem elkezd ragyogni.

– Hogy érzi, személyes útja és a korán jött betegség hozzájárulhatott ahhoz az empátiához, ami a nehezebb sorsú karakterekhez fűzi? Illetve a korábban említett felelősségtudathoz?
– Egyértelműen, persze. Sokat járt a fejemben életem során, hogy ha nem történik velem ez, és nincs izomsorvadásom, akkor milyen ember lennék. Azt hiszem, jobb, hogy így alakult. Valószínűleg egyetlen sort nem írtam volna soha. Idősebb rokonaim szerint jellemben, karakterben és még mozdulatokban is rendkívüli módon hasonlítok apámra, aki pilóta volt. Nagy valószínűséggel az ő életútját utánoztam volna, abban pedig nem lett volna alkotás. Repülni nagyon jó lenne persze, de úgy soha nem születhetett volna meg a Salamon király kalandjai.