Felszentelik a Nemzeti Színházat – kapta fel a média a hírt ezelőtt öt esztendeje (inkább ironizálva, gúnyolódva az eseményen), amikor Vidnyánszky Attila átvette az ország első számú teátruma irányítását Alföldi Róberttől. A szertartást ugyan bizalmas, szűk körben tartották, ám az áldást az új igazgató a nagyközönség előtt is megismételte a korszak első bemutatójának, Tamási Áron Vitéz lélek című darabjának segítségül hívásával.
A nyitóelőadás nyilvánvalóan szimbolikus; az volt Alföldi hivatalba lépésekor is. Akkor a mai orosz irodalom kellően tehetséges és provokatív, sokszor megütközést keltő alakjának, Vlagyimir Szorokinnak A jég című regényéből született adaptációval nyitottak, Mundruczó Kornél korábbi rendezését felújítva. Tamási és Szorokin között hosszú az út, ennek megfelelően nagyon látványos volt a változás is, amit a közönség a Nemzetiben tapasztalhatott. (Természetesen nem minőségbeli, hanem szemléletbeli különbségre gondolunk.)
Kétségtelen, hogy az új igazgató nehéz körülmények között látott munkához: a színészek mintegy fele távozott, például Molnár Piroska, Kulka János, Gáspár Sándor, László Zsolt, Stohl András, Hevér Gábor, Makranczi Zalán; maradt viszont Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Sinkó László (a kiváló művész 2015-ben elhunyt), Szarvas József és (egy ideig) Básti Juli. A társulathoz szerződtek ugyanakkor Vidnyánszky régi és tehetséges alkotótársai (Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Rácz József), országosan ismert művészek (Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Eperjes Károly – aki egy ideig igazgatóhelyettesként működött –, vagy a tavaly szintén máshová szerződő Reviczky Gábor). A helyzetet az is nehezítette, hogy az addigi repertoár – különféle okokból – szinte teljesen eltűnt a kínálatból. (Helyét általában Vidnyánszky korábbi rendezései vették át.)
Közben az új igazgatót folyamatos bel- és külföldi támadások érték, jórészt amiatt, hogy látványos kormánytámogatással került posztjára. (Holott tény – pályáztatás ide vagy oda –, hogy a Nemzeti vezetőjének kiválasztásába a politika a rendszerváltozás után is sajnálatos módon mindig beleszólt.) A leglátványosabban egyébként az osztrák testvérintézmény, a Burgtheater protestált, előbb vendégjátékot mondott le; igaz, idővel ugyan részt vettek a Nemzeti által rendezett nemzetközi fesztiválon, ám a kölcsönös és nyilvános egymásra mutogatás ekkor sem maradt el. Bírálat érte az új direktort azért is, mert fontos színházi pozíciókat vont a befolyása alá.
A harcias atmoszférában Vidnyánszky érthető módon arra törekedett, hogy művészi felfogását, azzal összefüggő nézeteit a Nemzeti színpadán minél egyértelműbben manifesztálja. Mindezzel leginkább a Bánffy Miklós-darab, A nagyúr alapján született az Isten ostora című előadás bemutatóján szembesülhetett a néző, ami egyébként évek óta Vidnyánszky legjobb hazai rendezése volt. Az üzenet („tudom, nektek barbár mind, kit nem ismertek”) egyszerre utalhatott világnézeti eltérésekre és arra a színházi felfogásra, ami például a fővárosi közönségnek is újszerűnek tűnt. Grandiózus, kavargó, egymásba öltődő jelenetekben, hangeffektusokban, zenében gazdag előadást láthattunk; igazi költői színház, mondhatnánk rá Vidnyánszky Attila öndefiníciójával. (A Nemzetiben az új igazgatóval otthonra lelt költői színház leglátványosabb megnyilvánulását a mostani repertoárból – a 2016 tavaszán bemutatott – Vörösmarty Csongor és Tündéjének Éj-monológjában fedezhetjük fel. Különlegesre csiszolt képi-zenei világával kivételes erejű kozmikus sűrítettséget teremtve kelt életre szokatlan, olykor bizarrnak ható asszociációkat, egy időben szólaltatja meg a nézőben a legellentétesebb érzések széles regiszterét.) A Vidnyánszky-korszak három legjobb rendezésének eddig – az igazgatói mandátum még egy esztendőre szól – Ibsen Brandját (Zsótér Sándor), Gorkij Éjjeli menedékhelyét, Ivan Viripajev Részegekjét tekinthetjük – az utóbbi kettő Viktor Rizsakov munkája). A kevésbé sikerültek között említhetjük a Zűrzavaros éjszakát vagy A helység kalapácsát. A negatívumok között sorolhatjuk fel, hogy bizonyos színészek nem kapnak a tehetségükhöz mérten jelentős szerepeket; a legfeltűnőbb ez a Nemzeti és az ország egyik legjobb művésze, Udvaros Dorottya esetében.
Tekintélyes jegybevétel-csökkenést könyvelhetett el a Nemzeti az Alföldi-éra végével, a Vidnyánszky-korszak kezdeti időszakában. Míg 2012-ben 205 millió forintra, addig 2014-ben mindössze 116 millióra rúgott a végösszeg. A nagyobb váltások esetén persze természetesnek tekinthető mindez: 2015-ben (ha kisebb mértékben is, mint Alföldi Róbert mandátumának hasonló esztendejében) megindult a növekedés. A 2016-ban zárult évadról a direktor tavaly kijelentette: „a Nemzeti Színház második legjobb évadát zárták augusztus 1-jén, a nézőszám meghaladta a 120 ezret”. Igaz, „a nézők egynegyede vidéken és a határon túl látta a társulatot”.
Vidnyánszky Attila igazgatóságának legfontosabb eredménye a Madách nemzetközi színházi találkozó, a Mitem (Madách International Theatre Meeting) életre hívása. 2014-es alapítása óta hibái, döccenői ellenére Magyarország messze legszínvonalasabb színházi fesztiválja. Ennyi inspiráló, kiváló, olykor kontinensnyi távlatokat áthidaló előadás a hazai színháztörténetben talán még nem is járt nálunk.
Az idei évadnyitón Vidnyánszky bejelentette: újabb öt évre megpályázza az igazgatói posztot. Mivel a mostani kormánynak is ő a támogatottja, komoly kihívóra feltehetően nem kell számítania.
