− Valószínűleg sokaknak meglepetés lehet, hogy a békebeli slágerek valójában kávéházi cigányzenék, nem csupán Karády Katalin vagy Jávor Pál egy-egy legendás filmje kedvéért íródtak. Kik a szerzőik?
− A legnevesebbek között említhetem Eisemann Mihályt vagy Seress Rezsőt. Hasonlóan a magyarnóta-szerzőkhöz, itt is kevés cigány művészt találhatunk; hetven-nyolcvan százalékban zsidó származásúak voltak. A cigány szerzők közül Dankó Pista a legismertebb az Eltörött a hegedűmmel vagy az Egy cica, két cicával. Ezeket a nótákat a cigányzenészek éltették a kávéházakban, szórakozóhelyeken. Akárhogy is írták meg a dalokat, mindig megpróbálták a saját világukra formálni.
− A dalok egy része szerelmi vallomás Budapesthez. Ekképp hasonlítható a párizsi sanzonhoz vagy a lisszaboni fadóhoz is, amelyek szintén most élik a reneszánszukat. Mi lehet a jelenség oka?
− Nehéz erre választ találni. Az elmúlt évtizedek zenei trendjeiről nemrég beszélgettünk Jávori Ferenc Fegyával – a Budapest Klezmer Band vezetőjével. A kilencvenes évek közepén latin láz volt, majd világszerte Balkán-őrület lett. Utána mintha finomabb zenékre vágytak volna az emberek. 2007-ben ezt még nem mértem föl. Amikor a Budapest Bár gondolata megszületett, abban inkább szerepet játszott a feleségem, Gáncs Andrea, a zenekar menedzsere, producere. Igaz, az ötlet már érlelődött bennem a kilencvenes évek végén. Az akkori törzshelyem a Tütü Tangó kávéház volt az Opera oldalában, ahol ronggyá hallgattuk Manu Chaót és a hasonló zenéket. Föltűnt: miközben egyre-másra nyílnak a kávéházak, nagyon másfajta kávéházi kultúra kezd kialakulni Budapesten, mint ami egykor volt. Hiányoztak például a magyar dalok, holott hatalmas a kávéházidal-kincsünk. A húszas-harmincas években Párizshoz lehetett hasonlítani a rohamléptekben fejlődő magyar fővárost, ahol olyan világsztárok is fölléptek, mint Josephine Baker. Több mint hatszáz kávéház működött Budapesten, ennek majdnem a felében volt élő muzsika többnyire cigányzenészekkel. Régen nagy divat volt az is, hogy a cigányzenekarok néhány pillanat alatt tánczenekarrá alakuljanak át. A cimbalmos átállt dobolni, a hegedűs szaxofonozni, a bőgős basszusgitározni. Amikor a Budapest Bár elindult, s bekerült a dob, a harmonika, a gitár, még nem is tudtuk, milyen példát követünk, csak később, amikor a zenekar már futott, mondta sok idősebb zenész: fiam, mi is így muzsikáltunk régen! Nem a hetvenes-nyolcvanas évek keletnémeteknek játszott éttermi cigányzenéje indította be a képzeletemet, hanem a húszas-harmincas évek kicsit füstös, kicsit romlott világa. Amikor mindenkinek volt törzshelye, az elitnek és az ágyrajáróknak is. Volt kávéháza a munkásnak, a hajósoknak több is a Duna-parton, s olyan emblematikus helyek voltak, mint a New York vagy az Ostende, ahonnan a Rajkó Zenekar is elindult. Nagyon örülök, hogy ilyen sikert arathattunk ennek a világnak a dalaival.
