− Próbatermében zongora, rengeteg gitár, trombita és hegedű van, mindegyiken játszik is. Hányféle hangszert tud megszólaltatni?
− Brácsázom még, játszom harmonikán is, trombitálni pedig négy hónapja tanulok.
− Hány éves volt, amikor először vett hangszert a kezébe?
− Még csak öt.
− Mennyit kellett gyakorolnia?
− Az elején szinte semmit, tíz perceket. Amikor zeneiskolába kerültem hat-hét évesen, onnantól napi egy-két órát. Tizenévesen négy-öt órát hegedültem, de voltak nyarak, amikor hét-nyolc órát.
− A kamaszkor a zeneiskolásoknak is nehéz tud lenni. Nem lázadt?
− Valójában nem. Nagyon szeretem a zenét, szerettem volna minél előbb a színpadon állni. Szerencsére ez sikerült is, tizennégy évesen a 100 Tagú Cigányzenekarba kerülhettem.
− Sőt mindössze tizennyolc volt, amikor a zenekar legfiatalabb prímása lett. Ez hogyan sikerült?
− Én voltam az utolsó a sorban, a százegyedik. Eltelt nagyjából négy év, amikor a zenekaron belül szintfelmérést hirdettek. Minden poszt újra szabaddá vált, lehetett prímásnak is jelentkezni. Szenthelyi Miklós hegedűművész is a zsűriben volt, ahogy Boross Lajos prímás is. Megfeleltem. Tizen-egynéhány évet töltöttem el a zenekarban, aztán szerettem volna közelebb kerülni a klasszikus zenéhez. Szerencsémre fölvettek a Zeneakadémiára, Dénes László professzorhoz kerültem. Közben nagyon sok műfajban kipróbáltam magam. Zenéltem a világzenét játszó Besh o droM-ban, az alternatív Kistehén Tánczenekarban, az autentikus cigányzenében erős Romano Dromban. A Pannonia Klezmer Bandnek is sokáig voltam a vendégművésze s még egyéb zenekaroknak. Miután lediplomáztam, a különféle hatások letisztultak bennem, már saját zenekart szerettem volna. Így indult be a Budapest Bár 2007-ben.
− Jazzhegedűsök nem inspirálták?
− Dehogynem, Stéphane Grappellit imádom, Jean-Luc Pontyt szintén. Mi is rengeteg szvinget játszunk. A hegedűsök mellett inspirált Django Reinhardt is, a Django gitárt ezért vettem meg. Amikor pedig bossa novát hallgattam, akkor meg a klasszikus gitárt. Mikor jött a balkáni zene, megtanultam harmonikázni. A zongorán klasszikusokat játszottam, Chopint, Beethovent, Mozartot. Tényleg sokfajta műfajt, stílust szeretek. Persze nagyjából minden hangszeren el lehet játszani bármit, de azért mindig akadnak olyan műfajok, amelyeknek van egy-egy jellegzetes hangszerük. Ha a francia tánczenéről, a musette-ről vagy a balkáni muzsikáról beszélgetünk, elengedhetetlen a harmonika. Chopinről rögtön a zongora jut az eszünkbe, a brazil bossa nováról a gitár. Azért szerettem volna megszólaltatni ezeket a hangszereket, hogy minél hűebben vissza tudjam adni azt a hangzásvilágot, amelyet gyerekkoromtól fogva hallok e műfajokban. Ám valahogy azt éreztem, bármit játszok is, tanulok is, a cigányzene az én zenei örökségem. A húszas-harmincas évek patinás kávéházi cigányzenéjét szerettem volna olyan formában visszaadni a közönségnek, hogy az sokféle korosztálynak örömet szerezzen.
− Valószínűleg sokaknak meglepetés lehet, hogy a békebeli slágerek valójában kávéházi cigányzenék, nem csupán Karády Katalin vagy Jávor Pál egy-egy legendás filmje kedvéért íródtak. Kik a szerzőik?
− A legnevesebbek között említhetem Eisemann Mihályt vagy Seress Rezsőt. Hasonlóan a magyarnóta-szerzőkhöz, itt is kevés cigány művészt találhatunk; hetven-nyolcvan százalékban zsidó származásúak voltak. A cigány szerzők közül Dankó Pista a legismertebb az Eltörött a hegedűmmel vagy az Egy cica, két cicával. Ezeket a nótákat a cigányzenészek éltették a kávéházakban, szórakozóhelyeken. Akárhogy is írták meg a dalokat, mindig megpróbálták a saját világukra formálni.
− A dalok egy része szerelmi vallomás Budapesthez. Ekképp hasonlítható a párizsi sanzonhoz vagy a lisszaboni fadóhoz is, amelyek szintén most élik a reneszánszukat. Mi lehet a jelenség oka?
− Nehéz erre választ találni. Az elmúlt évtizedek zenei trendjeiről nemrég beszélgettünk Jávori Ferenc Fegyával – a Budapest Klezmer Band vezetőjével. A kilencvenes évek közepén latin láz volt, majd világszerte Balkán-őrület lett. Utána mintha finomabb zenékre vágytak volna az emberek. 2007-ben ezt még nem mértem föl. Amikor a Budapest Bár gondolata megszületett, abban inkább szerepet játszott a feleségem, Gáncs Andrea, a zenekar menedzsere, producere. Igaz, az ötlet már érlelődött bennem a kilencvenes évek végén. Az akkori törzshelyem a Tütü Tangó kávéház volt az Opera oldalában, ahol ronggyá hallgattuk Manu Chaót és a hasonló zenéket. Föltűnt: miközben egyre-másra nyílnak a kávéházak, nagyon másfajta kávéházi kultúra kezd kialakulni Budapesten, mint ami egykor volt. Hiányoztak például a magyar dalok, holott hatalmas a kávéházidal-kincsünk. A húszas-harmincas években Párizshoz lehetett hasonlítani a rohamléptekben fejlődő magyar fővárost, ahol olyan világsztárok is fölléptek, mint Josephine Baker. Több mint hatszáz kávéház működött Budapesten, ennek majdnem a felében volt élő muzsika többnyire cigányzenészekkel. Régen nagy divat volt az is, hogy a cigányzenekarok néhány pillanat alatt tánczenekarrá alakuljanak át. A cimbalmos átállt dobolni, a hegedűs szaxofonozni, a bőgős basszusgitározni. Amikor a Budapest Bár elindult, s bekerült a dob, a harmonika, a gitár, még nem is tudtuk, milyen példát követünk, csak később, amikor a zenekar már futott, mondta sok idősebb zenész: fiam, mi is így muzsikáltunk régen! Nem a hetvenes-nyolcvanas évek keletnémeteknek játszott éttermi cigányzenéje indította be a képzeletemet, hanem a húszas-harmincas évek kicsit füstös, kicsit romlott világa. Amikor mindenkinek volt törzshelye, az elitnek és az ágyrajáróknak is. Volt kávéháza a munkásnak, a hajósoknak több is a Duna-parton, s olyan emblematikus helyek voltak, mint a New York vagy az Ostende, ahonnan a Rajkó Zenekar is elindult. Nagyon örülök, hogy ilyen sikert arathattunk ennek a világnak a dalaival.
− A siker már tíz éve tart, túl vannak nyolcszáz koncerten, holott eredetileg csak egy lemez erejéig álltak össze.
− Tényleg nem számítottam ilyen fogadtatásra. A Tütü Tangóban mindössze azon gondolkodtam, hogyan lehetne közelebb vinni néhány régi dalt a jelen emberéhez. Szerencsémre a főiskolán találtam meg azokat a barátaimat, akikkel a zenekart megalakítottuk. Olyanokat kerestem még énekesnek, akik a személyiségükkel megfogtak, és képesek a dalokat a régi manírok nélkül, másfajta energiával előadni. Így lett mára tizenegy állandó énekesünk, legutóbb Mező Misi csatlakozott hozzánk. Annyi jó dal van még, amiért kár volna, ha feledésbe veszne!
− Hány lemeznél tartanak?
− A jubileumi, tizedik album november közepén jön, főként saját dalok lesznek rajta, de Presser Gábor is írt zenét egy Petri György-versre. Nyár elején jelent meg a Best of Budapest Bár 10 című dupla lemezünk, amely úgy született, hogy a Facebookon megkértük a közönséget, a több száz dalunk közül válogassa ki az általa legkedveltebbeket.
− Erre az albumra a rejtőzködő krimiíró, Kondor Vilmos írt előszót. Őt hogyan találták meg?
− Juhász Anna irodalmárnak köszönhetően, e-mailben. Elsőként a Pesti éjszakák című estünkhöz írt, amelyen Jordán Adél és Ónodi Eszter közreműködésével prózában is felelevenítjük a régi pesti éjszakák hangulatát. Nagyon szeretem a regényeit, s kiderült, írás közben ő is sokszor hallgatott Budapest Bárt.
