A neves erdélyi író Tamás Dénes és Fancsali Márta gyermekeként látta meg a napvilágot a Nyikó völgyében húzódó Farkaslakán 1897. szeptember 20-án Tamás János néven.
Erdély magyar irodalmának meghatározó alakja. Irodalmunk egyik halhatatlanja, aki életében odaadóan szolgálta nemzetét.
Tamási Áronra a barátjához, Jancsó Bélához írt levelével emlékezünk. Megismerhetjük a még alig 28 éves Tamási, erdélyi írónemzedékhez tartozó programját, a magyar nép iránti elkötelezettségét. (Laczik Erika)
„Levél Jancsó Bélához
Kedves, jó Béla, áprilisban írt leveledet megkaptam, s úgy arra, mint azonkívül sok mondanivalóm van Számodra.
Nagyon jólesik, hogy egyéb csalódások között a Te hűséged és őszinteséged megmaradt. Igaz, hogy levelet bajosan szánsz nekem, de amikor írsz, érzem a szíves melegét s azt, hogy szomorú sorsunkban s hitben összetartunk.
Jut-é eszedbe, hogy két esztendővel ennek előtte ezen az estén ittuk az első közös áldomást a New Yorkban? Azt hiszem, közülünk soknak nem ártana eszébe juttatni. A barátkozás ügyesen indult vala, látom, jórészben hangulat volt. Mégis egy kicsit furcsa, hogy én szepegjek emiatt, ki nemigen vagyok alkalmas búsuló pásztorságra. Ti megülhetitek az emléket otthon, mert jó néhányan nyilván együtt vagytok. (Szegedre nem is tudnám küldeni a levelet, mert a címedben a számot igen elkanyarítottad, s nem tudom megfejteni.)
Az egész esti képet magam elé idézem. (Közben az is eszembe jut, hogy 18-ban szintén ezen az estén a piavei offenzívában kicsit tartá, hogy meg nem halék. Még most is magam mellett érzem jobbról János bárót, szemben látom Sándort. – (haj, marosszéki piros páris!) – s a többieket rendre. S ettük a lúdhúst (a bala úgy-é?), s ittuk a bort, ami jobb is volt. Akkor két kubaszivart szíptam el, jelen percben valami kegyetlen amerikai szivart szípok. Kihűlt a világ, a Krisztus pofozza meg.
De a nagy címváltozásodat a rozsda megette s székelyfiak gyengén táboroznak. Okos dolog volna Tőled, lelkem Béla, ha körülhordoznád a véres kardot, s Zoltánnak az üstökét le is vághatnád.
– A Tizenegyek könyvére már csak György Lajos emlékszik, ki – mint bolhát – esténként bizonyára megszámolja az erdélyi könyveket.
Hanem, ha az Öregúr hazasegít, megfejeljük a Tizenegyek estéjit. Némelyikünknek több jussunk is lesz már az iváshoz. A Te nagy szemedben is meggyűl újra a tűz. Nagyon drága volt nekem, amit a drámámról írtál. Bezzeg elvesztének ügyesen, de nem fájt, ne gondold. S amit az irodalom által adandó életről írsz, a népsors feltárásáról s hittel való útmutatásról, azt ki sem érzi végzetesebben, mint én. Ami kis erőm van, ennek áldozom, mert csak addig érezném becsületesnek magamat, amíg megteszem népünkért azt, amire rendelve érzem magam.
A dráma megjelentetése hiú gondolat lenne tőlem, mert a könyvet is alig tudok kihozni. Majd, ha otthon leszek s írok melléje még egyet, tán megpróbálom. Hát a könyvemet megkaptátok-e? A Tizenegyeket mind felírtam tiszteletpéldányra, egyedül Szent-Iványit nem találom a földön. Tán jólesett nektek is s érzitek, hogy egy közös tőről szakadtunk.
Kedves Sándornak külön nagy köszönettel tartozom a korrektúráért s egyéb segítségéért, s ezt, kérlek, add át neki, amíg külön is írok. Boldog vagyok, hogy sok sajtóhiba nem volt.
Látod, most újra visszaemlékszem arra, amit eljövésem után az első leveledben írtál Erzsikéről. Bizony meghatóan széplelkű és önfeláldozó, milyen hős cselekedet volt egyedül megcsinálni a könyvet, minden tapasztalat nélkül, s örömmel végigjárni a könyvkiadás kálváriáját, ami egy férfiút is jól próbára tesz. Ez mindennél nagyobb öröm nekem, s milyen nyugodalom hinni, hogy további küzdéseimben nem leszek egyedül. Mert ezenkívül minden elveszhet, s jórészben meg sincs. Különösen a sajtó viselkedése lenne keserű, ha külső sikert áhítanám. Így csupán emlékembe vésem s jobban érzem, hogy egyedül a magam hitére és erejére vagyok utalva. Érdekből cselekvő népség az egész. De úgyis mi leszünk a nagyon győzők, mert a mai életből valók s fiatalok vagyunk. Nagyon aggasztó az írónevelés Erdélyben. Mintha úgy állana minden, hogy nem lesz egy erős és értékeket összeszedő szépirodalmi lap, amíg mi nem teremtünk egyet. Ezt, édes Bélám, különösen figyelmedbe ajánlom, tartsuk a kérdést napirenden, beszélgessetek róla, s készüljünk rá, még ha két-három esztendő kell is, amíg megkezdhetjük. Ha hiszünk, dolgozunk, s akarjuk, nincs az Istennek annyi tanára s szabályokkal telegyúrt embere Erdélyben, hogy azok utunkat szegjék.
Az én hazamenésem valószínűleg egy kicsit eltolódik a pénzkérdés miatt, de karácsonyra mindenképpen számítok rá! (Erzsikének ne mondd, hogy keseregjen miatta.)
Az én itteni életem örökké egyforma, nincs sok írnivaló róla. Ellenben Te írjál az otthoniról s Magadról s a fiúkról. S ne halogasd válaszodat őszfarkáig. – Édesanyádék, öcséd s húgod, hogy vannak? Őszinte üdvözletemet, szeretetemet tolmácsold nekik.
Jövő hónapban visszamegyek New Yorkba. Cím¨271. First Ave, New York City.
Köszöntöm a fiúkat.
Téged csókollak szerető szívvel Áron”
(Magyar Nemzet 1987. szeptember 20.)
