A bűvész, az idomár és a köztük őrlődő nő

Hosszú idő múltával újra elővett Márai-darab: hetven évvel a Varázs ősbemutatója után is elmaradt a varázslat.

Ez kevésbé a rendező, Kőváry Katalin hibája. Nem is a színészeké. A tisztelet és a lelkesedés is tetten érhető a kísérletben, de a darab – hogy is fogalmazzunk méltóan a nagy íróhoz – nem tartozik Márai átütőbb munkái közé, komolyan venni nehéz. (Persze azoknak, akik egyébként szeretik műveit – magam is közéjük tartozom –, mindez nem is szegi kedvét.)

A hatvanéves cirkuszi bűvész, Krisztián (Hirtling István), aki épp ifjú arája, a pár hónapja nőül vett, húszéves Estella (Dobra Mara) születésnapját készül megünnepelni hotelszobájában, sekélyes alaknak hat. Leginkább jellemző karakterjegye, hogy olvas – lássuk be, a színpadon ez nem tartogat túl sok meglepetést.

Estella, az artista fő tevékenysége, hogy ziláltan menekül ösztönei elől, ide-oda, de leginkább mindhiába: bár tudja, hogy Maharama (Bárnai Péter), a cirkusz tigrisidomára, a gaz csábító majd eldobja őt, mégis az ifjút választja az otthont és értelmet ígérő varázsló helyett. A depressziós bűvész, a hősködő idomár és a közöttük hánykódó, hisztérikus nő háromszöge nem is rejt igazán drámai mélységet, olybá tűnik, mintha résztvevői idegesítően komolyan vennének egy vásári komédiát. Talán maguk a színészek is szűknek érzik a kétdimenziós figurákat, amelyekbe bele kell gyömöszölniük magukat. És a darab nem segít. Bekövetkezik az is, aminek elmaradásában a néző talán végig igyekszik reménykedni, nevezetesen: a végkifejlet során Krisztián didaktikusan kifejti a bűvész és a Vihar Prosperója közötti párhuzamot. Szóval a varázsló eltöri pálcáját. És tényleg, a szerelmét az ifjabbnak bölcsen átengedő Krisztián is kettéreccsenti a bűvészbotot. De hogy biztos legyen abban, hogy tényleg senki nem távozik majd a nézőtérről megértés és útravaló nélkül, Shakespeare művének vonatkozó passzusát is felolvassa.

Ez pedig sok, komikusan sok, még akkor is, ha néha tényleg elhangzanak Máraitól is erős mondatok a Varázsban. Ahogy az író naplójából idézett rész is kétségtelenül az. Ezek viszont nem mentik meg a Varázst, és nem mentette meg a darabot a bukástól 1946-ban sem, amikor az olykor bántóan ösztönlényre írt Estellát Tolnay Klári alakította.

Tőle lehetett megtudni egyébként, évtizedekkel a bukást követően, évekkel Márai halála után is, hogy az író beleszeretett a színésznőbe a próbák és az előadások idején. Találkozgattak is, szinte újrateremtve a színpadon zajló, kicsit naftalinos történetet sokkal nagyobb téttel, visszafojtott lélegzettel, hús-vér valóságban.

És talán itt lesz a Varázs izgalmas alkotás. Ha a néző úgy ül be a színházba, hogy ismeri ezt a hallgatást. A randevúkról, „a lucskos, rémes ítéletidőben” az Országház kávéház előtt. És ismeri a naplót, amely persze hallgat erről a szerelemről, mert a lapokon eközben sokkal többről van szó.

Ami a színpadon mesterkélt vagy visszafogott, a naplóból katartikus erővel bomlik elő: az érett férfikor drámája, a háború utáni lehetetlenség, a korábbi élettel való leszámolás és a kilépés igénye. Egy valódi, tragikus sorsú Prospero beszél hozzánk, nem a színpadi(as) Krisztián.

Márainak manapság kultusza van, nemcsak olvasótábora. Imigyen – talán abban a tudatban, hogy a nézők többsége ismeri a ’46-os élettörténetet is – nem öncélú vállalkozás újra színpadra vinni a Varázst. És éppen ezért talán mégis lehet létjogosultsága a színműre precízebben hagyatkozó, tisztelettudó rendezői megközelítésnek is.

Nem hagy nyugodni azonban a gondolat, hogy itt író és műve, a cselekmény és az élethelyzet annyira kibogozhatatlanul gabalyodik egymásba, hogy egyszer mindez megérne egy merészebb kísérletet. Színházat a színházban. Rosencrantzot és Guildensternt.

A páholyba érkező Márait.