Zajló Duna, zöld jégtáblák, romba döntött Budapest. A Kossuth híd azonban már félig kész, a gyalogosforgalom már megindult, mély ájulásából lassan ébred a folyóba rogyott város – nem egész egy évvel az ostrom vége után. 1946 fagyos januárjának közepén Márai Sándor is ott gyalogol a hídon, Pest felé siet, a Vígszínházba, a Varázs című darabjának utolsó előadására. Leányfaluról utazik be a fővárosba; itt vészelte át az ostromot – budai lakásába, amelyet bombatalálat ért, nem tudott visszaköltözni. Két világ között baktat egy ember: háta mögött az, ami végérvényesen eltűnt, előtte az, ahová sosem fog megérkezni igazán.
A harmadik felvonás elején rövid időre beül a páholyba. Beül, hogy meghallgasson a Varázsból egy mondatot. „Vegyünk egy embert. Természetesen csak kölcsönbe, és rövid időre. Ennek a kelléknek ez a sajátsága” – mondja a harmadik felvonás elején a színpadon Krisztián, a hatvanéves, visszavonulására készülő bűvész, utolsó varázsmutatványa előtt. „Ezt meghallgatom – írja Márai naplójában –, aztán csendesen felállok és elmegyek a színházból. Csak ezt akartam hallani.”
A darab egyébként teljes bukás. Az író a színészeket okolja („szabályosan megölték, mint manapság mindent”), a rosszindulatú sajtót, a süket közönséget, megemlékezve arról, hogy a híd nélküli, hiperinflációs Budapesten, fűtetlen, jéghideg színházban, ínségben játszották művét hónapokon át. Negyvenszer, szám szerint.
Az 1945-ben elkészült színmű – amelynek témája Márai kedvenc drámai helyzete, a szerelmi háromszög volt – valóban nem hatotta meg a sokkal nagyobb drámából ocsúdó pestieket. „Pihenj jól, szegény kis Varázs, az irodalom és az emlékezés alvilágában!”, búcsúztatta az író gyöngéden, hogy aztán a Varázs több mint hetven évre mély álomba merüljön, és lekerüljön a pesti színházak műsoráról.
A budapesti Pinceszínház most tett egy kísérletet, és felébresztette dermedt álmából a darabot. Az október 6-ai premieren pedig szegény Varázs, mint valami egykedvű Csipkerózsika, tett néhány bizonytalan lépést a színpadon, majd visszadőlt aludni.
Ez kevésbé a rendező, Kőváry Katalin hibája. Nem is a színészeké. A tisztelet és a lelkesedés is tetten érhető a kísérletben, de a darab – hogy is fogalmazzunk méltóan a nagy íróhoz – nem tartozik Márai átütőbb munkái közé, komolyan venni nehéz. (Persze azoknak, akik egyébként szeretik műveit – magam is közéjük tartozom –, mindez nem is szegi kedvét.)
A hatvanéves cirkuszi bűvész, Krisztián (Hirtling István), aki épp ifjú arája, a pár hónapja nőül vett, húszéves Estella (Dobra Mara) születésnapját készül megünnepelni hotelszobájában, sekélyes alaknak hat. Leginkább jellemző karakterjegye, hogy olvas – lássuk be, a színpadon ez nem tartogat túl sok meglepetést.
Estella, az artista fő tevékenysége, hogy ziláltan menekül ösztönei elől, ide-oda, de leginkább mindhiába: bár tudja, hogy Maharama (Bárnai Péter), a cirkusz tigrisidomára, a gaz csábító majd eldobja őt, mégis az ifjút választja az otthont és értelmet ígérő varázsló helyett. A depressziós bűvész, a hősködő idomár és a közöttük hánykódó, hisztérikus nő háromszöge nem is rejt igazán drámai mélységet, olybá tűnik, mintha résztvevői idegesítően komolyan vennének egy vásári komédiát. Talán maguk a színészek is szűknek érzik a kétdimenziós figurákat, amelyekbe bele kell gyömöszölniük magukat. És a darab nem segít. Bekövetkezik az is, aminek elmaradásában a néző talán végig igyekszik reménykedni, nevezetesen: a végkifejlet során Krisztián didaktikusan kifejti a bűvész és a Vihar Prosperója közötti párhuzamot. Szóval a varázsló eltöri pálcáját. És tényleg, a szerelmét az ifjabbnak bölcsen átengedő Krisztián is kettéreccsenti a bűvészbotot. De hogy biztos legyen abban, hogy tényleg senki nem távozik majd a nézőtérről megértés és útravaló nélkül, Shakespeare művének vonatkozó passzusát is felolvassa.
Ez pedig sok, komikusan sok, még akkor is, ha néha tényleg elhangzanak Máraitól is erős mondatok a Varázsban. Ahogy az író naplójából idézett rész is kétségtelenül az. Ezek viszont nem mentik meg a Varázst, és nem mentette meg a darabot a bukástól 1946-ban sem, amikor az olykor bántóan ösztönlényre írt Estellát Tolnay Klári alakította.
Tőle lehetett megtudni egyébként, évtizedekkel a bukást követően, évekkel Márai halála után is, hogy az író beleszeretett a színésznőbe a próbák és az előadások idején. Találkozgattak is, szinte újrateremtve a színpadon zajló, kicsit naftalinos történetet sokkal nagyobb téttel, visszafojtott lélegzettel, hús-vér valóságban.
És talán itt lesz a Varázs izgalmas alkotás. Ha a néző úgy ül be a színházba, hogy ismeri ezt a hallgatást. A randevúkról, „a lucskos, rémes ítéletidőben” az Országház kávéház előtt. És ismeri a naplót, amely persze hallgat erről a szerelemről, mert a lapokon eközben sokkal többről van szó.
Ami a színpadon mesterkélt vagy visszafogott, a naplóból katartikus erővel bomlik elő: az érett férfikor drámája, a háború utáni lehetetlenség, a korábbi élettel való leszámolás és a kilépés igénye. Egy valódi, tragikus sorsú Prospero beszél hozzánk, nem a színpadi(as) Krisztián.
Márainak manapság kultusza van, nemcsak olvasótábora. Imigyen – talán abban a tudatban, hogy a nézők többsége ismeri a ’46-os élettörténetet is – nem öncélú vállalkozás újra színpadra vinni a Varázst. És éppen ezért talán mégis lehet létjogosultsága a színműre precízebben hagyatkozó, tisztelettudó rendezői megközelítésnek is.
Nem hagy nyugodni azonban a gondolat, hogy itt író és műve, a cselekmény és az élethelyzet annyira kibogozhatatlanul gabalyodik egymásba, hogy egyszer mindez megérne egy merészebb kísérletet. Színházat a színházban. Rosencrantzot és Guildensternt.
A páholyba érkező Márait.
