A hattyúkra sosem kell várni

Tony McGee világhírű divatfotós David Bowie-ról, a haditudósításról, a bokszról és a balerinákról.

Nem Bowie volt az egyetlen előadó, akivel McGeenek dolga akadt, a zeneipar hamar felfedezte magának a fotóst, aki a Sex Pistolstól George Michaelig a legkülönfélébb műfajokban merítkezett meg pályafutása során.

– A sztárokkal általában nincs túl sok probléma. Természetesnek veszik, hogy a fotós belép az intim terükbe. Kisebb súrlódások persze előfordulhatnak. Ha például túl jó barátságba kerülsz egy zenekar énekesével, biztos megutál a basszusgitáros, és csak azért sem csinálja meg, amit kérsz tőle. Ehhez könnyen hozzá lehet szokni, a divatfotózás már sokkal keményebb.

Tony McGee fiatalon azonban nem popsztárokról és modellekről álmodozott, hanem süvítő lövedékekről, aknákról és emberi drámákról.

– Hadifotós szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem találkoztam Don McCullinnal, az egyik leghíresebb háborús fotóriporterrel. Amikor meghallotta a terveimet, csak annyit mondott, sose akarj a frontra menni, pokoli hely az, az emberek elvesztik az eszüket, elvesztik az emberségüket, nem sokáig maradnál életben. Ezen gondolkodtam egy darabig, aztán elmentem divatfotósnak. A fényképezőgép gyermekkoromtól kezdve állandóan ott lógott a nyakamban. Jó családi szokás szerint minden fontos eseményt megörökítettünk, és idővel én lettem a família hivatalos fényképésze. Ám csak a vidám összejövetelekről készültek képek, nem emlékszem, hogy akár egyetlen temetésen is fotóztam volna. Az öröm és a felszabadultság érzése hamar összefonódott a fényképezéssel, minden alkalommal nyugalom és harmónia szállt meg, amikor a kezembe vettem a gépet.

Tízéves korában kapta első saját kameráját, amellyel egész nap fotózott. A képeket idővel pályázatokon mérette meg, és mivel rendre meg is nyerte őket, elhatározta, fotós lesz belőle.

– Fiatalon otthagytam az iskolát, és filmstúdióban kezdtem dolgozni. Eleinte persze csak teát főztem, takarítottam, levittem a szemetet, de legalább közel voltam a kamerákhoz és a vágószobához. A stúdióban egymásnak adták a kilincset a hírességek, ott forgatták például a James Bond-sorozat legújabb részeit Sean Conneryvel. Ezekben a körökben mozogva, barátságokat kötve kellő önbizalmat szereztem hozzá, hogy megmutassam, mit tudok.

Divatfotói közül az egyik leghíresebb talán a Kate Mossról készített felvétele, amely tizenöt évig pihent egy szekrény mélyén, mielőtt publikálták volna. A fotósnak egy bokszolóról kellett fényképeket készítenie az olasz Vogue számára, amikor telefonáltak neki, hogy van egy frissen szerződtetett modell, nem fotózná-e le. Elvállalta, és hogy a két munka ne üsse egymást, egy képre komponálta a bokszolót és a fiatal lányt.

– Egy ihletett pillanatban kinéztem az ablakon, a járdán ott állt a kocsim, amelyet egy héttel korábban vettem a képzőművész David Hockney-től. A nyolcvanas években Londonban senkit nem érdekelt, hol parkolsz, oda állhattál, ahová csak akartál. Kinéztem, és arra gondoltam, autózzunk egyet. Felpakoltam Kate-et, a bokszolót, az asszisztensemet, és elmentünk kocsikázni. Egy nyugodt helyen leálltam, és elkezdtem fotózni a természetes fényben, így készültek a később híressé vált fotóim. Ám a Vogue hanyagolta őket, így a szekrénybe kerültek. Tizenöt évvel később az asszisztensem szólt, hogy talált egy filmet Kate Moss felirattal. Kate akkor már világhírű volt, így gyorsan elővettük a negatívot.

A boksz később is felbukkant a fotós művészetében. Ikonikus sorozata a Boxing Balerinas (Bokszoló balerinák), amely az első látásra nagyon különbözőnek tűnő két mozgásforma szoros kapcsolatát mutatja be.

– Mindkettő a mozgás fegyelméről szól, a táncról, a lábmunkáról. Talán meglepő, de eleinte még a fotókon szereplő bokszolók is hamar belátták, hogy igazam van. Erőset sokan tudnak ütni, de a szorítóban csak az lesz sikeres, akinek úgy mozog a lába, mint egy balett-táncosé. Nézzük meg a legjobb bokszolókat, leengedett kézzel hogyan táncolnak el a záporozó ütések elől. Muhammad Ali legendás volt ebben.

Nem véletlenül a lábat és nem az öklöt helyezte a középpontba McGee.

– Utálom az erőszakot, rosszul vagyok a vértől – mondja a fotós, aki a fényképezés teljes nyugalmáért maga mögött hagyja az embereket, és kivonul a természetbe. Persze a balettól, még ha csak szimbolikus értelemben is, ott sem szakadhat el teljesen: elsősorban hattyúkat fotóz. – A hattyú számomra annak a metaforája, hogy minden készen áll a fotózásra. A stúdióban órákat várok rá, hogy a modellek elkészüljenek, hogy elkaphassam azt a pillanatot, amelyet keresek bennük. A hattyúkra sosem kel várnom, ők mindig készen állnak.

Tony McGee megtanulta a nagy divatfotós, Helmut Newton asszisztenseként, hogy egy percre sem lankadhat a figyelme.

– Helmut Newton számára minden a munkáról szólt. Ő nem ötnapos munkahétben vagy napi nyolc órában gondolkodott, hanem folyamatosan dolgozott, és ezt a munkatársaitól is megkövetelte. Nem volt kifogás vagy panasz. Ha neki akartál dolgozni, folyamatosan kéznél kellett lenned, egy percet sem késhettél, másfél órával a modellek megérkezése előtt készen kellett állnia mindennek. Nem volt személyiséged, csak asszisztens voltál, aki egyet jelentett a feladatával. Én ennél sokkal lazábban fogom fel a fényképezést, nem a parancsszavakban hiszek, hanem a manipulációban. Így érem el, amit akarok.