A hattyúkra sosem kell várni

Tony McGee világhírű divatfotós David Bowie-ról, a haditudósításról, a bokszról és a balerinákról.

Tony McGee fényképekben éli az életét. És nemcsak azért, mert ez a hivatása, hanem mert az eseményeket egy fotó részletességével raktározza el az agyában.

– Szinte minden múltbéli pillanatot pontosan fel tudok idézni, mintha fényképek lebegnének a szemem előtt – mondja a világhírű brit divatfotós.

A tavaly januárban elhunyt énekest, David Bowie-t – mint az egyik legismertebb popkulturális ikont – sokan próbálták méltó módon megörökíteni, megőrizvén az utókor számára. Kevés személyesebb, intimebb portré készült azonban róla Tony McGee Unseen című sorozatánál. A fotós éveken keresztül dolgozott együtt Bowie-val, a munkakapcsolat idővel barátsággá nemesedett, talán ennek is köszönhető, hogy a képeken beláthatunk a rocksztárlét külső rétegei mögé.

– Cannes-ban ismerkedtem meg Bowie-val a hetvenes években. Ám ez csak rövid találkozó volt. A közös munka jó pár évvel később, a nyolcvanas évek elején kezdődött: felkértek, hogy készítsek fotókat a Let’s Dance című turnéjához. David ekkorra már maga mögött hagyta a drogokat, teljesen tiszta, remek embert ismertem meg. Nagyon jó humorral áldotta meg a sors, de a munkában nem ismert tréfát, mindenért keményen megdolgozott. Művelt, érdeklődő ember volt, rengeteget beszélgettünk fényképezésről, moziról, filmkészítésről és főként a képzőművészetről. Ez volt az a pont, amelyben saját magunkra találtunk a másikban. David, akárcsak jómagam, fiatal korában fanatikusan járta a nagy múzeumokat, művészeti galériákat. Igaz, ő egy kicsit idősebben, én már 10-12 évesen bevettem magam a képtárakba. A Tate Gallery mellett laktunk, és a barátaimmal mindennap ott lógtunk. Élveztük a szabadságot, játszottunk, rohangáltunk a folyosókon. Ma ez már elképzelhetetlen, hiszen a múzeumok tömve vannak, de akkor üresek voltak ezek a terek, a festmények között tökéletes csend honolt.

Hiába találták meg azonban a közös nevezőt a művészetekben, ez önmagában még kevés lett volna a sikerhez.

– Hűség és bizalom nélkül nem tudsz dolgozni. Az alkotáshoz biztonságos és kellemes környezetre van szükség, meg kell találni a megfelelő hőfokot, mint amikor a fürdővíz hőmérsékletét akarod beállítani. Nem mindenki enged be a saját világába. David sok mindent megmutatott magából, de sosem árulta el minden titkát. Nem kelt versenyre velem, nem provokált, nem akart diadalt aratni. Kettőnk kapcsolata egyetlen hosszú intellektuális párbeszéd volt.

Nem Bowie volt az egyetlen előadó, akivel McGeenek dolga akadt, a zeneipar hamar felfedezte magának a fotóst, aki a Sex Pistolstól George Michaelig a legkülönfélébb műfajokban merítkezett meg pályafutása során.

– A sztárokkal általában nincs túl sok probléma. Természetesnek veszik, hogy a fotós belép az intim terükbe. Kisebb súrlódások persze előfordulhatnak. Ha például túl jó barátságba kerülsz egy zenekar énekesével, biztos megutál a basszusgitáros, és csak azért sem csinálja meg, amit kérsz tőle. Ehhez könnyen hozzá lehet szokni, a divatfotózás már sokkal keményebb.

Tony McGee fiatalon azonban nem popsztárokról és modellekről álmodozott, hanem süvítő lövedékekről, aknákról és emberi drámákról.

– Hadifotós szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem találkoztam Don McCullinnal, az egyik leghíresebb háborús fotóriporterrel. Amikor meghallotta a terveimet, csak annyit mondott, sose akarj a frontra menni, pokoli hely az, az emberek elvesztik az eszüket, elvesztik az emberségüket, nem sokáig maradnál életben. Ezen gondolkodtam egy darabig, aztán elmentem divatfotósnak. A fényképezőgép gyermekkoromtól kezdve állandóan ott lógott a nyakamban. Jó családi szokás szerint minden fontos eseményt megörökítettünk, és idővel én lettem a família hivatalos fényképésze. Ám csak a vidám összejövetelekről készültek képek, nem emlékszem, hogy akár egyetlen temetésen is fotóztam volna. Az öröm és a felszabadultság érzése hamar összefonódott a fényképezéssel, minden alkalommal nyugalom és harmónia szállt meg, amikor a kezembe vettem a gépet.

Tízéves korában kapta első saját kameráját, amellyel egész nap fotózott. A képeket idővel pályázatokon mérette meg, és mivel rendre meg is nyerte őket, elhatározta, fotós lesz belőle.

– Fiatalon otthagytam az iskolát, és filmstúdióban kezdtem dolgozni. Eleinte persze csak teát főztem, takarítottam, levittem a szemetet, de legalább közel voltam a kamerákhoz és a vágószobához. A stúdióban egymásnak adták a kilincset a hírességek, ott forgatták például a James Bond-sorozat legújabb részeit Sean Conneryvel. Ezekben a körökben mozogva, barátságokat kötve kellő önbizalmat szereztem hozzá, hogy megmutassam, mit tudok.

Divatfotói közül az egyik leghíresebb talán a Kate Mossról készített felvétele, amely tizenöt évig pihent egy szekrény mélyén, mielőtt publikálták volna. A fotósnak egy bokszolóról kellett fényképeket készítenie az olasz Vogue számára, amikor telefonáltak neki, hogy van egy frissen szerződtetett modell, nem fotózná-e le. Elvállalta, és hogy a két munka ne üsse egymást, egy képre komponálta a bokszolót és a fiatal lányt.

– Egy ihletett pillanatban kinéztem az ablakon, a járdán ott állt a kocsim, amelyet egy héttel korábban vettem a képzőművész David Hockney-től. A nyolcvanas években Londonban senkit nem érdekelt, hol parkolsz, oda állhattál, ahová csak akartál. Kinéztem, és arra gondoltam, autózzunk egyet. Felpakoltam Kate-et, a bokszolót, az asszisztensemet, és elmentünk kocsikázni. Egy nyugodt helyen leálltam, és elkezdtem fotózni a természetes fényben, így készültek a később híressé vált fotóim. Ám a Vogue hanyagolta őket, így a szekrénybe kerültek. Tizenöt évvel később az asszisztensem szólt, hogy talált egy filmet Kate Moss felirattal. Kate akkor már világhírű volt, így gyorsan elővettük a negatívot.

A boksz később is felbukkant a fotós művészetében. Ikonikus sorozata a Boxing Balerinas (Bokszoló balerinák), amely az első látásra nagyon különbözőnek tűnő két mozgásforma szoros kapcsolatát mutatja be.

– Mindkettő a mozgás fegyelméről szól, a táncról, a lábmunkáról. Talán meglepő, de eleinte még a fotókon szereplő bokszolók is hamar belátták, hogy igazam van. Erőset sokan tudnak ütni, de a szorítóban csak az lesz sikeres, akinek úgy mozog a lába, mint egy balett-táncosé. Nézzük meg a legjobb bokszolókat, leengedett kézzel hogyan táncolnak el a záporozó ütések elől. Muhammad Ali legendás volt ebben.

Nem véletlenül a lábat és nem az öklöt helyezte a középpontba McGee.

– Utálom az erőszakot, rosszul vagyok a vértől – mondja a fotós, aki a fényképezés teljes nyugalmáért maga mögött hagyja az embereket, és kivonul a természetbe. Persze a balettól, még ha csak szimbolikus értelemben is, ott sem szakadhat el teljesen: elsősorban hattyúkat fotóz. – A hattyú számomra annak a metaforája, hogy minden készen áll a fotózásra. A stúdióban órákat várok rá, hogy a modellek elkészüljenek, hogy elkaphassam azt a pillanatot, amelyet keresek bennük. A hattyúkra sosem kel várnom, ők mindig készen állnak.

Tony McGee megtanulta a nagy divatfotós, Helmut Newton asszisztenseként, hogy egy percre sem lankadhat a figyelme.

– Helmut Newton számára minden a munkáról szólt. Ő nem ötnapos munkahétben vagy napi nyolc órában gondolkodott, hanem folyamatosan dolgozott, és ezt a munkatársaitól is megkövetelte. Nem volt kifogás vagy panasz. Ha neki akartál dolgozni, folyamatosan kéznél kellett lenned, egy percet sem késhettél, másfél órával a modellek megérkezése előtt készen kellett állnia mindennek. Nem volt személyiséged, csak asszisztens voltál, aki egyet jelentett a feladatával. Én ennél sokkal lazábban fogom fel a fényképezést, nem a parancsszavakban hiszek, hanem a manipulációban. Így érem el, amit akarok.