„A mi dalunk is volt olyan híres, mint Desmond Childé”

Az október 23-án életműkoncertet adó East zenekar még a rendszerváltás előtt írt számot 1956-ról.

− A kiadói hozzáállás azért is meglep, mert ebben az időben az East olyan zenét játszott, amely a legkönnyebben volt befogadható, s úgy nyert meg új rajongókat, hogy a régiek sem fordultak el tőle. Még ez a zene sem számított eléggé „populárisnak” annak idején?

− Erre vonatkozó kritikára nem emlékszem. A koncertszervező Multimédiánál sokan kifejezetten szimpatizáltak velünk, s azzal, amit csinálunk. Ennek ellenére a Radio Babelt kicsit lesajnálták a PolyGram kiadónál is, pedig nagyon sokat dolgoztunk rajta. Ez is némiképp hozzájárult ahhoz, hogy abbahagyjuk. Egyébként innen visszatekintve: az East története mindig kicsit furcsa kanyarokat vett, ezt az életműkoncerten a közönség is megtapasztalhatja. Onnan indultunk, hogy jazzt és jazz rockot játszottunk, de annak is egy nagyon egyedi változatát: a keleti behatások komolyan érződtek azon a zenén. A másik komoly impulzus még az előző zenekarral, az Angyalokkal ért egy 1974-es lengyel turnén, amikor találkoztunk az SBB-vel (lengyel progresszívrock-zenekar). Az ő muzsikájuk is ugyanannak a jazznek, rocknak és keleti zenéknek a hatásából született, csak abban a zenében érződött a lengyel lélek is. Valami hasonlót szerettünk volna csinálni, magyar lélekkel: így született meg az East. Az első korszakunk jazzes volt: megkomponált témáink voltak, de alapvetően improvizáltunk. Az első évben Szakcsi Lakatos Béla játszott velünk, őt követte Csík Gusztáv. Egyébként nem szeretem azt a meghatározást, hogy rock jazz vagy jazz rock: improvizatív rockzenét játszottunk, ami a skatulyázós időszakban sem létezett. A korai progresszíveket előbb ismertük meg, mint az SBB-t vagy a Mahavishnu Orchestrát. Így a következő időszak, amikor már inkább a Genesis, a Pink Floyd, a King Crimson hatása érvényesült a zenénkben, tulajdonképpen visszatérés volt a gyökereinkhez és ahhoz a koncepcióhoz, hogy a zenénk legyen szervezettebb, megkomponáltabb, meghangszereltebb. Ekkor alakultak ki a harminc–ötven perces szvitjeink. Ám amikor megjelent az első lemezünk, ami egyértelműen progresszív rock volt, azoktól, akik a korábbi instrumentális dalainkat szerették, már megkaptuk, hogy populárisak vagyunk. Sőt, olyan rémhírek is terjedtek, hogy azért lett énekesünk, mert Erdős Péter popmogul ránk erőltette. Szó nem volt erről. Nem nagyon erőltettek ránk semmit: lehetett rajtunk látni, hogy nagyon eltökéltek vagyunk, és hiába is mondanának bármit, megyünk a magunk útján. Még a harmadik lemez, a Rések a falon esetében sem volt ilyen, pedig annak az anyaga zeneileg jelentősen eltér az előzőktől.

− „Rések a falon, lyukak a plafonon, jobb, ha tudod, sosem vagy egyedül.” A megfigyelések, telefonlehallgatások korában a címadó dal szövege hogyan tudott átcsúszni a cenzúrán?

− Nekem csak elméletem van erre. Annak idején egy épületben volt a koncertszervező ORI és az Interkoncert, valamint a lemezkiadó Hungaroton, amelynek a munkatársaival jó volt jóban lenni, ezért néhány zenekarvezető időnként bejárt hozzájuk jópofáskodni. Én erre képtelen voltam, nem voltam bejáró ember, de kontaktok azért voltak. Nem kizárt, hogy léteztek cenzúrabizottságok, amelyek időnként összeültek és döntöttek, míg a zenekarvezető a folyosón tördelhette a kezét, nekem nincs ilyen tapasztalatom. Az akkori emlékeim és a jelenlegi tudásom szerint − több mint 25 éve készítek dokumentumfilmeket az 1945 utáni időszakról – viszont állítom, nem olyan hülyék ültek a Hungarotonnál, hogy ne értették volna a jelbeszédet, aminek Bródy János a burkolt üzeneteket nevezte. Ám az a világ, ami sok minden mellett a kultúrát is maga alá gyűrte, a nyolcvanas években már változóban volt, s a változást a kultúra területén lehetett jól érzékelni. A koncertszervezőknél, s még inkább a lemezkiadónál lehettek olyan belső munkatársak – akár fontos pozíciókban is −, akik feszegetni akarták a valóban létező, nagyon erős korlátokat. Nem tudom, miért pont mi lehettünk az egyik zenekar, amelyet ebből a szempontból többnyire békén hagytak, de már az első lemeznél is ezt tapasztaltuk. Volt egy Üzenet című számunk: „A ház falán felirat ég. Ki vagy? − kérdi a Nyúl. A szürkéből tán ki sem látsz. Csak én tudom, mégis te vagy az úr.” Jó, ez nem olyan, mintha azt mondtuk volna, „menjetek már a francba”, de azért érthető. A Rések a falon talán még konkrétabb volt, bár igaz, annál a lemeznél mégiscsak találkoztunk a cenzúrával. A bakelit borítója korábban elkészült, negyvenezer példányban, s rajta volt az egyik szám, az Agymosás, amely arról szólt, hogy az embereknek átmossák az agyát. Kihúzták a számot, hogy ez nem mehet, de a borítókat mégsem akarták kidobni. Így a szövegíró, Ambrózy Pista végül átírta a dal szövegét a reklámok kritikájának. De azon a lemezen mégiscsak ott lehetett a Rések a falon vagy a Földközelben, utóbbi elég egyértelmű üzenet volt az akkori politikusoknak. Igaz, most is magára veheti az, aki akarja.

− „Hogy igaz, ami nem igaz, elhiteti veled is az agymosás” – e sor is időtálló a politikai termékek jelenkori vetélkedését tekintve. Anélkül hogy minősíteném a tavalyi 1956-os év hivatalos slágerét, megjegyezném, az East emblematikus száma, az ’56 nyugodtan lehetett volna az emlékév dala.

− Ezt mi is így gondoljuk. Persze mindenkinek szíve-joga, hogy ír ’56-os számot, mint ahogy Ákos is írt a kilencvenes években, Bródynak is van olyan szövege, amely 1956-ról szól. Vannak nagyon jó zeneszerzőink, szövegíróink, több tiszteletet érdemeltek volna. Nekem kicsit l’art pour l’art-nak tűnt Desmond Child felkérése a dalírásra, hiszen fogalma sincs Magyarországról, talán nem is tud magyarul. Nyilván az lehetett a szándék, hogy a nemzetközi zenei körökben ismert szerző révén valamilyen módon majd átlépi a határokat ez a dal, ami szerintem nem sikerült jól. Ami a mi ’56-os dalunkat illeti: úgy tűnt, mintha tavaly még kevésbé lett volna fontos, mint a korábbi években.

− Pedig a rendszerváltás legemblematikusabb dala.

− Szerintem ez a szám volt az, ami egyértelművé tette, hogy a rendszerváltásnak sok köze van 1956-hoz, a két dolgot nem lehet szétválasztani. Van egy amerikai barátom Floridában, aki az ottani magyaroknak szervez programokat, s a diktatúráról szóló dokumentumfilmjeinket vittem neki. Sokat panaszkodott, hogy az amerikai közönség nem tudja befogadni az ötvenperces dokumentumfilmeket, mert „túl hosszúak”. Ekkor eszembe jutott az ’56 című számunk klipje. Négy perc, a forradalmat az első napjától az utolsóig megidézi. A barátom nagyon lelkes volt, és állította: ez az a tömörség, amit az amerikaiak megértenek. A dal egyébként még a rendszerváltás előtt, 1989 kora tavaszán született, Robert Ponger stúdiójában, egy Bécs melletti faluban, ahol A szerelem sivataga angol nyelvű változatát vettük fel. Új számokat is kértek tőlünk, s Dorozsmai Péter dobosnak volt egy dallamkezdeményezése. Elég slágeresnek tűnt, kicsit húztuk is a szánkat Pálvölgyi Géza billentyűssel és Takáts Tamás énekessel. Erre íródott az angol nyelvű szöveg, ami 1956-ról szólt, Márkus József magyar szövege tulajdonképpen műfordítás. Ez az angol nyelvű dal és a klipje is bejárta annak idején a fél világot. Játszotta a BBC, a ZDF, rengeteg amerikai és európai televíziós társaság: volt annyira híres, mint Desmond Child dala.