Agócs Gergely: Felfedeztük a magyar népzene hatodik dialektusterületét?

A népzenekutató, népzenész a fülünknek túlontúl ismerős kaukázusi dalokról és a népdalgyűjtés szépségeiről.

− Messzire. Ma már zenekarok helyett szintetizátor játszik a lagzikban is.
− Ha azt látnánk, hogy a népdal helyébe belépett egy más műfaj, akkor azt mondanánk: hát, változik a világ. A magyarokkal nem az a baj, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Egyáltalán. Nem arról beszélek, hogy nem lennének nálunk olyan önképző köri keretekben megvalósuló, közművelődési jellegű, úgymond intellektuális indíttatású események, vagy nem működnének csoportok, ahová a résztvevők énekelni járnak, mert ilyenek léteznek. Ám a lakodalmakban, a születésnapokon, a tábortűznél, az osztálykiránduláson a buszon, vagy csak úgy, maguktól bizony, ma nem énekelnek az emberek. A szlovák barátaim, a tót atyámfiai, amikor találkozgatnak, olyan sokat dalolnak, hogy le akar szakadni a plafon. Énekel a román, a szerb, meg a horvát is, és rossz hírem van: az osztrák és a bajor is. Kodály Zoltán a hatvanas években még teljesen természetesnek vette, hogy a magyarságnak van zenei anyanyelve, egy olyan zenei kultúrája, amit a beszélt nyelvhez hasonlóan sajátít el a gyermek a családi körben. Nem az iskolában, hanem a családban. Azt lehet boncolgatni, hogy ennek a zenei anyanyelvnek mennyi százaléka a népdal, népies műdal, vagy éppen aktuális, divatos sláger. Amikor az egyik barátom, Csík Jani zenekara feldolgozta egy másik banda nótáját, nagy sláger lett, a videomegosztókon több milliós nézettséget ért el. A rajongók közül vajon hányan tudnák az elejétől a végéig elénekelni? Mert nem kell már semmit elénekelni, ott a gomb a kütyün, azt megnyomjuk, és a zene szól magától. Zajlik egy nagy társadalmi változás, amit én egyértelműen hanyatlásként érzékelek.

− Az idén húszéves Fonó Zenekar ezt mennyire tudja ellensúlyozni?
− Próbálkozunk, és úgy tűnik, sikeresek az akcióink. Nyilván a térdünket lukasztgatva csináljuk ezt, nincsenek ehhez milliárdos állami források hozzárendelve, és kevesen is vagyunk, beleszakadunk. De amit elbírunk, azt megtesszük: mentjük, ami menthető a gyűjtéseink során, szervezünk táborokat, kiadunk lemezeket, könyveket, és koncerteket is tartunk.

− Nem olyan sokára kettőt is: október 8-án a Vadbarokk koncerten a Pesti Vigadóban azt teszik hallhatóvá, a barokk zene miként gyakorolt hatást a paraszti muzsikára. Míg ugyanitt 11-én az Atyai ág ősbemutatóján a magyar és a kipcsak török népek zenefolklórja közötti párhuzamokat mutatják meg. Gyűjtőként hogyan jutott el a Kaukázusba?
− A magyar népzenekutatók jelentős része feladatának tekintette, hogy elmenjen Keletre gyűjteni. Bartók is járt Anatóliában, míg Kodály a tanítványait küldte az egykori Szovjetunióba, a Volga−Káma vidékére. Ő már felhívta a figyelmet arra, hogy a nogajok, tatárok, baskírok, cseremiszek dallamai milyen hasonlók a magyar népzenéhez. Szerkezeti hasonlóságokat igen, igazán közeli dallampárhuzamokat viszont nem találtak. Én 2000 óta járok az Észak-Kaukázus területére népdalokat gyűjteni, kollégáimmal együtt eközben már több mint kétezer dallamot sikerült dokumentálnunk. Ezek között százával találtunk olyan dallamokat, amelyek nemhogy szerkezetileg párhuzamosak a magyar népdalokkal, hanem létező magyar népdaltípusok érvényes változatai, sőt sok esetben szinte dallamegyezést is mutatnak. Félve mondom: olyan, mintha felfedeztük volna a magyar népzene hatodik dialektusterületét a Dunántúl, a Felföld, az Alföld, az Erdély, valamint Moldva dialektusterülete mellett. Az Atyai ág koncerten ezt is megmutatják a vendégeink, az adatközlőink: a balkár, nogaj, baskír és kumük énekesek, muzsikusok.