– Mennyiben speciális ez a kihívás?
– Lovasi zenéje és szövegvilága nagyon erős, szimbolikus és filozofikus. Ehhez olyan képi világot kell létrehoznom, amely a számok erős hangulatát úgy egészíti ki, hogy közben nem a szöveget illusztrálja, hanem egy párhuzamosan lebegő valóságot hoz létre. Kihívást jelent az is, hogy harminc év szerzeményeit fűzzük fel egyetlen közös történetszálra. Aki ismeri a dalait, pontosan tudja, hogy ez akkora erőpróba, mintha különböző kirakós játékok elemeiből próbálnánk összerakni egy teljes képet.
– Honnan próbálta megragadni a szerteágazó és sokrétű életművet?
– Gyakran, amikor elindul az alkotás folyamata, még nem tudom, mi lesz a vége. A feladatok organikusan alakulnak. A Lovasi-koncert esetében a legelején megkaptam a számok listáját, és ezzel kezdetét vette az alkotás. Kigondoltam az elejét, és az egyes számokhoz is voltak már ötleteim. Közben persze változott a számok listája és sorrendje is, ennek megfelelően nekem is változtatnom kellett. Ahogyan az alkotás folyamatában lenni szokott, a dolgok váratlanul és szinte „maguktól” csúsztak végül a helyükre. Van abban valami varázslatos, ahogy a munka vége felé haladva az elvarratlan szálak is értelmet nyernek, és olyan kapcsolatok jelennek meg, amelyek valószínűleg jelen voltak ugyan, de magam sem gondoltam rájuk.
– Mikor lenne maradéktalanul elégedett a műsort követően?
– A koncertre készülve igyekeztem minél több nagyzenekar, világsztár fellépésének vizuális kelléktárát szemügyre venni, és arra döbbentem rá, hogy még a legnagyobbak közt is kevesen használnak olyan eszközöket, amelyek tényleg maradandó élményt nyújtanak. Gyakori a nonfiguratív, villogó, repkedő formás stimulus. Ennek nem vagyok híve, és azt hiszem, Lovasi esetében nem is működne az ilyesmi. Szeretném, ha a két hónapos, hatalmas fizikai, szellemi és érzelmi energiabefektetést igénylő alkotói folyamat azt eredményezné, hogy a közönséget izgalmas vizuális világgal a fejében engedhetnénk haza, ami velük is marad, és a koncertre visszaemlékezve felidézhető.
