Szellem volt, egy árnyék. Nem feltétlenül az a gonosz kísértet, de nem is jóindulattól csöpögő. Besurrant mások életébe, például a családokéba, akiknek gyerekeire vigyázott, de az őt körülvevő társadalom ismeretlenjeinek magánpillanataiba is ugyanúgy. Szabálytalan Mary Poppins volt, aki mágikus fegyverként fényképezőgépet használt a csodaesernyő helyett, és így mutatta meg: az élet minden, csak nem musical. Egy nagy kabát és egy bohókás kalap volt – ódivatú hacuka az egyre modernebb huszadik század hosszú évtizedei között, amelynek visszásságait (például a csillogó nagyváros díszletei között rejtőző nyomort vagy az amerikai társadalmat mérgező faji előítéleteket) sosem szájbarágós buzgalommal, de makacs következetességgel és komoly szakmai igényességgel rögzítette. Hogy aztán ne lássa azokat senki, hiszen a képeit magának készítette. És ha már az említett ruhadarabok: a kiállítás egyik legszomorúbb képe az az önarckép, amelyet mintha saját haláláról (életéről, ha úgy tetszik) készített volna. Egy földre dobott kék kabát és egy pirosas kalap fekszik a földön – az ember, aki sosem élt igazán. Bizarr ravatal, de akár egy helyszínelés díszletei is lehetnének.
Vivian Maier művészete és az a hihetetlen és megindító történet, ami véletlen felfedezéséről szól, nem választható el egymástól. Élete, ahogy azt a róla készült remek dokumentumfilm is megmutatta, tele volt rejtélyekkel és homályos foltokkal. Amit biztosan lehet tudni, hogy New Yorkban született 1926-ban, gyerekkora jó részét azonban Franciaországban töltötte a feltehetően osztrák–magyar gyökerű nő, aki felnőttként Chicagóban lakott és gyermekfelügyelőként dolgozott. Filmrajongó volt, rendkívül zárkózott életet élt, miközben fényképek tízezreit készítette. Ezekről szinte senki sem tudott, mígnem 2007-ben egy aukciósház árverésén a fiatal helytörténész, John Maloof meg nem vásárolt egy dobozt, amelyben harmincezer, Maier által készített negatív lapult. Ezek száma mára százezerre bővült az ismeretlen alkotó megszállottjává vált férfi buzgalmának köszönhetően.