Mary Poppins csodaesernyő nélkül

A különös dada, akit makacsul izgatott az illúzió. Vivian Maier fotói januárig láthatók a Mai Manó Házban.

Adódhat a kérdés: a váratlan felfedezés és a halál után érkezett világhír nélkül is kapnának vajon az életmű válogatott képei – amelyek közül immár másodjára csemegéztek a Mai Manó Ház kurátorai a magyar közönség számára – ekkora figyelmet? Véleményem szerint ennek a kérdésnek nincs értelme. Ezek a képek – nyilvánvaló esztétikai értékükön túl – ezzel a történettel teljesek igazán. A rejtőzködés, a kívülállás, a jelen nem lét fifikás rögzítése ugyanis része Vivian Maier fotóinak. Készítőjük felfogása a képrögzítésről egyszerre tart párhuzamot a kor nagy utcafotósainak vállalásával, ugyanakkor sokkal inkább rokonítható a középkori névtelen szoborfaragó néma és konok elszántságával, aki a székesegyházban akkor is tökéletesre készíti a Szűz Mária-alak hátsó részét is, ha tudja, hogy soha senki nem fogja látni. Csakhogy őt, szemben ezzel a nevenincs mesterrel, a véletlen lebuktatta.

Vivian Maier ma végtelenül kényelmetlenül érezné magát. Hogy érezhetné másként az, aki egyfajta antiszelfi etikát követve önmagát folyton záró- és idézőjelbe tette önarcképein. És bár a mostani budapesti kiállítás ismét csak alaposabb merítést kínál az életműből, a fő hangsúly éppen ezeken a különös önportrékon van. (Jó ötlet egyébként, hogy a kihelyezett tükrök és a külön is erre ösztökélő szöveg a nézőt is játékba kívánja vonni, arra biztatva, hogy legyen kicsit Vivian Maier maga is.) A különös dada önportréi minden esetben vallomások – keserű, fanyar vagy éppen pikírt fricskák. Soha nincs igazán jelen, csak visszatükröződésekben, kirakatüvegek felületén, egy eldobott napilapra vetülő árnyékként.

Talán ez az örök kívülállás, az élet szenvtelen szemlélése is eredményezte, hogy fotóinak többsége a hétköznapokat mások számára valószínűleg észrevétlenül átszövő rendkívüliségeket, csáléságokat és nüanszokat rögzítette. Képeit sokszor hozza feszültségbe a nem is olyan megnevezhető, éppen megtörténni kész esemény fenyegetése (marcona férfi áll épp lehullni készülő hamujú cigarettával a szájában), de előszeretettel kapta lencsevégre a már megtörtént baleseteket, verekedések, balhék utójátékait – nemegyszer tűnnek fel fotóin holttestet vagy beteget cipelő rendőrök, ápolók.

A budapesti tárlat nézője azokból a munkáiból is ízelítőt kap, amelyeken a nagyváros sajátos geometriáját, mintázatait ragadta meg: különös kiszögellések, rácsmintázatok játéka és valami absztrakt nyugalom tűnik fel ezeken. A nagyváros amúgy is termékeny terep volt Maier csavaros észjárásának és különös figyelmének: mivel makacsul izgatta az illúzió, elvarázsolt kastély volt ez a környezet számára a maga kirakatüvegeivel. Megsokszorozódás és eltűnés visszatérő motívumként jelenik meg nála (a kiállításon látható fotók egyikén például két idős nő esernyővel a sarkon siet előre és „tűnik el” testük fele a kirakatüveg optikai erőterében, a másikon Maier sziluettje látszik a kirakatban, benne mint két odapottyant szellemalak tűnik fel egy nő és egy kislány.)

De nem volt rest megnyilvánulni alkalmi lesifotósként sem. Egyik képén Audrey Hepburn látható a My fair lady chicagói premierjén: a fotó elsietett, a kép bemozdult, de éppen ettől vált líraivá az egész. Megvolt benne a pillanatnyi történések mélyén emberi drámákat szimatoló fotóriporter vénája is. És megvolt az a rendkívüli képessége is, hogy ezeket a különböző érdeklődéseit egyetlen képbe is belesűrítse. Mint azon a fotón, ahol egy leégett ház kettészakadó testéből mint egy fura virágcsokor elemei bomlanak ki a rommá vált mögött sorakozó magasépületek. Tökéletes kompozíció.

Iróniája sokszor nemcsak nagyon finom, de elementáris viccekre is képes: a fotón klasszikus festmények között a kiállítóteremben ódivatúan felöltözött kislányokat látunk, egyikük mintha a tárlat valamelyik alkotásáról mászott volna le. Nyilván a szakmai előélet is adta, hogy különös szeme volt a gyermeki világ iránt. Külön kis társadalomként dokumentálta a velük kapcsolatos történéseket: ahogy játszanak, figyelnek, ahogy a felnőttekkel ellentétben teli arccal csodálkoznak a kamerájába. Nemegyszer pedig valami megfoghatatlan, egyszerre védtelenséget sugalló, mégis nagyon is érett szorongás vagy aggódás ül ki fotóin ezekre a gyerekarcokra, de a negédességnek soha nincs nyoma.

Vivian Maier egy összegabalyodott drótcsomóban éppúgy meglátta az élet teljességét, mint egy szenvedésektől szabdalt emberi arcban. Ez a részlehajlás nélküli, nyitott figyelem olyan érték, amely miatt nagy kár lenne élőben nem találkozni szenvtelenül érzelmes képeivel. Erre egészen január közepéig nyílik lehetőség.