Kiért, miért imádkozzunk? – fordulnak az első pillanatokban a közönséghez. A hangulat még könnyed, olykor szinte tréfálkozós. Az első kérés (talán Császi Ádám Viharsarok című filmjéből merítve az ihletet) az, „hogy a melegekért”; amit rögtön új kívánság követ: „a hidegekért is”. A sort egy anya zárja: szeretné, ha a gyerekeiért szólna a könyörgés. Ezen a ponton hatol bele a térbe és marad velünk tartósan a profánnal, a groteszkkel jól megférő emelkedettség. A színen rövidesen elhangzik a kereszteléskor szokásos hitvallás alaposan átalakított-modernizált szövegvariánsa: „Ellene mondotok-e a kirekesztésnek, a hátrányos megkülönböztetésnek, a gyűlöletnek?” A válasz változatlan: „Ellene mondunk.”
A lendületes, hatásos előadás nem sokkal később, a szereplők személyes tanúságtételekor viszont sajnos végzetesen megbicsaklik. Nem a hitelességgel adódhat gondunk, az a helyén van, a naivra hangolt őszinteség még imponáló, némiképp megrendítő is lenne. („Drogoztam, egy fél laktanya végigment rajtam, romlott voltam, és soha olyan jól nem éreztem magam a bőrömben” – nagyjából ez a rezüméje például Andrea anya szavainak.) A probléma az ismétlésekben rejlik; négyük bizarr fordulatokkal, szokatlan képzettársításokkal, sehová sem vezető, terjengős példabeszédelemekkel spékelt megtéréstörténete zavaróan, fantáziátlanul hasonló. Ez pedig egy idő után (joggal) az érdektelenségnek ver tanyát a nézőtéren. Az előadás hetven percét ezért érezheti feleslegesen hosszúnak a különös – beavatási – szertartás résztvevője.
