Amikor megkérdezték tőle egyszer, miért visel mindig öltönyt, rezzenéstelen arccal annyit válaszolt, mert az apám szabó volt. Leonard Cohen nem fecsegett feleslegesen a nyilvánosság előtt. Igyekezett a rivaldafénytől távol élni az életét, tapasztalatait azonban barlangmély baritonhangon elmormogott balladákban tárta időről időre a világ elé. Két flekket írni róla olyasféle képtelenség, mint hat haikuban foglalni össze a Talmudot.
Az 1967. december 27-én, karácsony harmadnapján megjelent Songs of Leonard Cohen egy zsidó családban nevelkedett krisztusi korú pályakezdő bemutatkozása. Legalábbis ami a dalokat illeti. Akkorra ugyanis, amikor gitárral kezdte el kísérni a költészetét, négy verseskötet és két regény szerzőjeként ismerték már a nevét. Cohen azonban úgy döntött, az írói karrier mellett a XX. század egyik legnagyobb dalszerzője és előadója is ő lesz. Szerencsénk volt.
Aki a színpadon kíván érvényesülni, nem árt hosszas környezettanulmányt folytatnia az élet árnyékosabb felén. (Lásd még: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.) Leonard Cohen a hatvanas évek táján gyakran látott vendég lehetett az alvilágban, de a mennyországba is biztosan betért néhány dísztelen rímért. Mint egy kötelességtudó peregrinus, fedezetet szerzett a szövegeinek, hogy a mulandó szerelmek és véget ért életek tapasztalataiból kiindulva az elmúlhatatlan vibrálást és az idegenség megszokhatatlanságát öntse dal formába első lemezén. (Meg persze később, a későbbieken is.)
Cohen keserű kalandor. Kiismerhetetlen kártyavető, be nem fogadott Krisztus, út szélén sárral betakart jógi, depressziós csodarabbi. És nagyot mondó részeges csirkefogó is, aki elhiteti magáról mindezt egy bárban. Ő az őszinte szélhámos, a megcsalt csavargó, a hason szúrt hazudozó, akinek megremeg a keze, amikor a saját sebét műti.
Afféle figurának tűnik, aki befagyott, mély tó közepén gyújt magának máglyát. A tűz mellé telepszik aztán, hogy felmelegítse a bensőjében szendergő sötétséget. Profán liturgiát celebrál, metafizikus countryt énekel az ég alatt, közben úgy szól a gitárja, ahogyan a holdfény remeg a szélfútta jégtükrön. Bátortalan beleéléssel, szelíd hangon olvas fel a vad napokról szóló naplójából. Apokrif evangéliumában az e világit találkoztatja a másutt tapasztalttal.
Mi meg persze – kíváncsiak, halandók, fénykeresők – rohanunk a fagyott tó tükrén felé, hogy halljuk a szavait. És amikor már repedezni kezd alattunk a jég, egy kis parazsat tesz a tenyerünkbe, és arra tanít, hogy a fájdalom túlpartján az eksztázis vár, a teljes kiüresedést pedig a betöltekezés követi. Úgyhogy ahelyett hogy beszakadnánk, az égbe zavarnak a dalai. Egy ideje maga is ott tart előadóesteket. Biccent, igazít a zakóján, és már kezdi is a következő történetet.
