A pokolba vezető út dögös bluesénekkel van kikövezve

Chris Rea öt év után ismét a Papp László Budapest Sportarénában varázsolt.

Furcsa időutazáson vehetett részt, aki ellátogatott hétfő este a Papp László Budapest Sportarénába, ahol Chris Rea lépett fel zenekarával. A middlesbrough-i ikont utoljára öt éve láthatták hazai rajongói, s a komoly betegségből felépült zenész nem véletlenül váratott legújabb turnéjával. A Road Songs for Lovers című legutóbbi albumának elhúzódó lemezfelvétele és a hosszabb rehabilitáció eléggé megviselték a komoly betegséggel küzdő Reát, és ennek sajnos látható jelei voltak a színpadon is.

Chris Rea remek bariton, mindamellett gitárvirtuóz és dalszerző is egyben. Hangját és gitárjátékát bárki felismeri a slágerei kezdő taktusaiból. Dalaiban ügyesen keveri a bluest a rockkal, és néha kikacsingat a popzene területére is. Első lemezét 1978-ban adta ki, amelyet napjainkig még huszonöt követett. Az igazi áttörést az 1989-es Road to Hell című nagylemez megjelenése hozta számára, az album címadó dalával hatalmasat robbantott.

A 2000-es évek elején rákot diagnosztizáltak nála, de ő a hosszú felépülési időszak alatt sem tette félre a gitárját. 2008-ban egy majdnem negyven dalt tartalmazó albummal tért vissza, a The Return of the Fabulous Hofner Bluenotesszal, majd ezt követte a 2011-es Santo Spirito Blues, amelyet 2012 februárjában hallhatott a hazai közönség is.

A hétfő este kapcsán nem véletlenül használtam a furcsa szót, egy-két új dalt leszámítva ugyanis szinte teljesen megegyezett az öt évvel ezelőtti bulival. Reának hihetetlen mennyiségű, többségében remek nótája van, nem értem, miért nem kísérleteztek a koncerten egy-egy elfeledett gyöngyszem leporolásával. A közel kétórás koncertet a szokásokhoz híven a The Last Open Road nyitotta, majd az új lemezről a Happy on the Road következett.

A színpadkép elég puritán, de szépen komponált is egyben. Hatalmas gitárok csüngtek félkör alakban, s ezt a jótékony meleg színeket árasztó lámpák fényével teszik még hatásosabbá. A zenekar mögötti kivetítőn folyamatosan filmek peregnek, Rea kísérőzenészei pedig alázattal teszik a dolgukat. A koncert minőségéből egyedül a hangosítás vett el, számomra szokatlan volt egy világszínvonalú produkciótól az ilyen gyatra munka, Rea Stratocastere hol üvöltött, hol éppen az ének nyomta el. A dobok, mint egy méhkas zaja, iszonyú fémes hangokkal kísérték az egyébként teljesen pontos zenekart.

Chris Rea hangja a betegsége ellenére sem kopott semmit, a dögös blueséneke mai napig nagyot szól. Az Easy Rider sejtelmes kezdőakkordjai, a Josephine és a Julia játékossága, szinte pont olyan jól hangzott a koncerten is, mint egykoron a lemezein. Nyilván Rea játéka lassult, talán nem is keveset, de életigenlő dalai nem pusztán nosztalgikusak, egy-egy koncerten hallható zenei díszítése tényleg élvezetessé teszi a fellépéseit.

Természetesen nem maradt ki a repertoárból a nagy közönségkedvenc Looking for the Summer, és a Road to Hell első és második része sem, amit a közönség jó néhány perces tapssal nyugtázott. Bár az új dalok láthatóan nem hozták lázba a publikumot, véleményem szerint meglesz a megérdemelt helyük a Rea-életműben.

A rövid ráadásban a csapat az On the Beach és a Let’s Dance című slágerekkel búcsúzott. A roppant szimpatikus Rea újra megmutatta, hogy van még mit mondania, s talán a bátrabb dalválasztás és egy jobb hangosítás még többet tehetett volna hozzá ehhez a koncertélményhez.