Telt házas koncertet adott szombat este a Papp László Budapest Sportarénában a Queen együttes még aktív két tagja, Brian May és Roger Taylor – Adam Lambert énekessel kiegészülve. A 20 kamionnal érkező szuperprodukciót hazánkban mindig hatalmas érdeklődés kíséri, és nem volt ez másképp most sem.
Egyrészt az 1986-os legendás Kind of Magic turné volt az első olyan megaprodukció, ami elért egy volt keleti blokkos országot is, másrészt a Queen – bár nagylemezt már jó ideje nem adtak ki – a mai napig a minőségi rockzene védjegye, egy olyan országban is, ahol egyébként az angolszász popzenének nem sikerült különösebben gyökeret vernie.
A Queent nem kell bemutatni senkinek, ez szent meggyőződésem. Dalaikat korosztálytól függetlenül a világ talán minden pontján ismerik, dúdolják. Eredeti felállását 1970-től John Deacon basszusgitáros, Roger Taylor dobos, Brian May gitáros és Freddie Mercury énekes adta. Zenéjük nagyon sokrétű, műfajilag szinte behatárolhatatlan, a csupasz rockon kívül ugyanúgy jellemezte a korai glam, a space rock, a funk, az opera és még jó néhány egyéb hatás is. Folyamatos sikereik záloga, hogy egyfajta kaméleonként át tudták menteni magukat jó néhány évtizeden keresztül a zenei mainstream folyamatosan változó világában úgy, hogy dalaik közben egyre értek és finomodtak. Köszönhetően annak a ténynek is, hogy Freddie Mercury még életében minden idők egyik legnagyobb jelentőségű popikonjává vált rendkívüli tehetségének is köszönhetően. Szinte folyamatosan ontotta magából a dalszövegeket. Természetesen a dalszerzőzseni Brian May alázatos és egészen döbbenetes gitártechnikáját sem hagynám ki a felsorolásból, de beszélhetnék John Deacon és Roger Taylor atomóra pontosságú alapjairól is. Alázat, tehetség, profizmus, korlátlan mennyiségű stúdióidő – és kész is a rockopera, amit nevezzünk mondjuk Queennek.
Freddie Mercury 1991-ben bekövetkezett tragikus halála után sok kérdés lengte körül a zenekart. Egyrészt a hatalmasra duzzadt rajongótábor, másrészt szakmai szempontok miatt is. Megjelentettek 15 sorlemezt, eladtak pár száz millió darabot, karrierjük csúcsán be is fejezhették volna a pályafutásukat, de szerencsére nem ezt az utat választották. A kezdeti találgatások, pletykák és jó néhány év hallgatás után 2004-ben újra elkezdődött valami. A zenekarban sokan látták volna szívesen – főleg a Mercury-emlékkoncert után – frontemberként George Michaelt vagy éppen a fenegyerek Robbie Williamst is. A csapat mégsem egy ilyen sztárt választott a felélesztett Queen élére, hanem egy érdes-rekedtes hangú arcot, a Free együttes egykori tenorját, Paul Rodgerst, akinek hangját egyébként Freddie is kedvelte. Rodgersszel világ körüli turnéra is indultak, amin sajnos a zenéléstől visszavonult John Deacon már nem vett részt. Egy hamar a feledés homályába merült lemezre még futotta a megújult csapat erejéből, de a projekt hamar kifulladt.
Aztán sokak meglepetésre az American Idolban feltűnt tehetséges fiatal zenész, Adam Lambert vette át Freddie helyét. Ez nagyon jó választás volt: a Queen élére egy extravagáns fickó illik, és Lambert nagyon is az. Az 1982-ben született énekest fiatal kora ellenére olyan előadók inspirálták, mint Bowie, a Led Zeppelin vagy Madonna, miközben érdeklődésétől nem áll távol a színház sem. Tökéletesen megfelel egy operapopot játszó zenekar élére.
Kíváncsian vártam, mire lesz képes így a csapat. Csalódtam is – és nem is. A produkció egy gitár alakú színpadra épült. Egy Queen és Adam Lambert feliratú, félkör alakú fal rejtette a kezdésig a színpadot a figyelő szemek elől, amiből én is arra mertem következtetni, hogy nem a rodgersesen puritán Queen érkezett, hanem a látványra is adó megaprodukció. Nem is tévedtem. Az 1977-es News of the World nagylemez borítóján látható robot vezényelte az előadást, az intro után ledöntve a köríves falat jött is a Hammer to Fall és a kicsivel több mint két óra varázslat. Lambertről csak szuperlatívuszokban érdemes említést tenni, tenorja döbbenetes erővel szólalt meg, pont úgy, mint a zenekar. Ilyen hangzásbeli minőséget tényleg ritkán hallani. Adam a koncertet felkonferálva pusztán annyit mondott, hogy hatalmas Queen-rajongó és hogy megtiszteltetés a színpadon állnia. Tetszett ez a laza hozzáállás, szimpatikussá tette az egész aréna előtt a mindenféle színű jelmezekbe öltözött extravagáns sztárt.
A setlist első felét a zenekar 70-es évekbeli slágerei határozták meg, Lambert hangterjedelméhez válogatva azokat. Elhangzott a Killer Queen, a Don’t Stop Me Now, a Bicycle Race, a Fat Bottomed Girl, a Tie Your Mother Down, az Another One Bites the Dust és Stone Cold Crazy is. Szerencsére nem csak May és Lambert vitte el a show-t. Taylor is sztorikkal, dobszólókkal, énekléssel vette ki a részét az egészből. A régebbi dalokat felidéző időutazás után aztán jött az általam nagyon várt I Want It All és a szokásos akusztikus blokk Brian May kíséretével. Hátborzongató élmény volt, ahogy a Tavaszi szélt 12 ezer ember üvöltötte teli torokból. May meg sem lepődött ezen, szinte hazajár Budapestre, és a ’86-os koncertfilmnek köszönhetően a rajongók a csapat szíve csücskévé váltak. Meg is érdemli ezt a nagyérdemű, ritka jó hangulatot varázsoltak az aréna falai közé.
Az akusztikus melódiákat Taylor dobszólója, majd Bowie és a Queen közös, időtlen slágere, az Under Pressure követte, utána az I Want To Break Free és az egyik személyes kedvenc, a Kind of Magic lemez Who Wants to Live Foreverje szólalt meg, amit sajnos May nélkül, de olyan minőségben hozott Lambert, hogy azt hittem, autotune szoftvert rejtettek el a torkában.
Nem azt mondom, hogy nem szokatlan az énekes a Queen frontembereként, de nála jobbat tényleg nem találtak volna erre a posztra: fiatal, különc és hatalmas tehetség. Működött a dolog. May olyan pontossággal és alázattal hozta, amit kell, Taylorral együtt, hogy ha pár pillanatra becsuktam a szemem, azt hittem, egy „igazi” Queen-koncerten vagyok. A színpad és a látvány is lehengerlő volt, a folyamatos lézerjáték, a zenekar tagjainak fel-le mozgatása is tökéletes precizitással megkomponált elemei voltak az estének.
A dalok közé becsúszott egy Lambert-sláger is, amit Max Martin és Pink írt neki, majd jött a Radio Gaga és a Bohemian Rhapsody, amiben szerencsére Mercury is feltűnt egy-egy geg erejéig. Tényleg nehéz visszaadni a hangulatot, amit a két dal alatt a közönség és a Queen összehozott. A ráadást természetesen a We Will Rock You és a We Are the Champions zárta. Maradt persze hiányérzet bennünk. Tudom, hogy egy Queen-koncert dalait összeválogatni nem egyszerű feladat, de a Mercury betegsége alatt készült, általa élőben sohasem előadott darabokból válogathattak volna. Gondolok itt az Innuendóra, a Headlongra vagy a Scandalra. Ezzel együtt öröm volt nézni az emberek arcát a koncert után, hatalmas energiabombát kaptunk ettől a legendás csapattól. Egy biztos: a show-nak folytatódnia kell!
