Az egymást kiegészítő ellenerők és a teljes különbözőségek tökéletes szerkesztettségben léteztek együtt életművében. A ma 260 éve született William Blake úgy tudta megjeleníteni jó és rossz, sötétség és fény, ember és természet örök küzdelmét, ahogy azóta is kevesen a költészet történetében.
Az angol költő 1757. november 28-án született középosztálybeli családba. Londonban látta meg a napvilágot, majd szinte az egész életét itt is töltötte, és több versében is megörökítette a metropoliszt. Először a rajz világa ragadta magával, míg felnőttkorát a rézmetszés elsajátításával kezdte. A költészet aztán össze is kapcsolódott nála a rajzzal: illusztrálta a saját műveit, szerves egységbe hozva a szöveget a képpel, saját látomásos világával.
Az elsőként, 1783-ban megjelenő kötete, a Költői vázlatok még konzervatívabb hozzáállásról tanúskodott: nagy újítás helyett inkább a régebbi formákhoz nyúlt vissza előszeretettel a költő. Az ártatlanság dalaiban aztán már teljes pompájában mutatkozott be a költő világa. A természetre kiterjesztett szereteteszmény, az ellentétek egységének felrajzolása már egy önálló hangjára találó, nagyon is egyéni hangvételű költőt mutatott.
„Tigris! Tigris! Éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimetriád?” – olvassuk egyik legismertebb verse, A Tigris sorait Szabó Lőrinc fordításában, és nem tudunk nem beleborzongani abba a rettentő szimmetriába, amit a szerző is teremteni képes és kész volt pályája során. A tapasztalás dalai című kötetből vett szöveg öt évvel követte ellentettjét, s a lehető legpontosabb blake-i kérdéssel mutatott rá a világ egységére: „Aki a Bárányt, az csinált?”
Közben a XVIII. század végére elkészült másik fontos munkája, A Menny és Pokol házassága, aminek hatása máig eleven, egész érdekes világokig eljutva: a norvég avantgárd Ulver például egy önálló albumot szánt a kötet megzenésítésére. Az ellentétek küzdelmét tökéletesebben nem is festhette volna meg Blake, mint ekkor, pályája csúcsán. Kötetéből kiviláglott, hogy a történelem előrehaladását jó és rossz örök küzdelmében látja, amiből nehezen, kínkeservvel, de a fény képviselője jön ki győztesként.
Küzdelmekből kijutott Blake-nek is, aki bár vágyott a szabadságra, a korszak sokszor visszahúzta őt. Míg a rabszolgaságot ellenezte, addig a szabad szerelem pártján volt, és a francia, illetve amerikai forradalom is lelkesített. Miután későbbi munkáiban a szimbolizmus is erősödött, egyre nehezebben tudta kiadatni műveit. A belső kiteljesedés felé vezető úton ekkor már a megbocsátást és az önfeláldozást tartotta fontosabbnak, míg előzőleg még egy negatívabb képet kaphattunk a Tudat és az Energia örök, fáradságos küzdelméről.
