Magányos faház az erdő szélén, nyitott ablakában egy nő nézi az esőt, könnycseppek csorognak végig az arcán; hirtelen kiáltás harsan, tűz van, lassan végigmegyünk a házon, ki a tornácra, és már látjuk is, ég a pajta, a lángok vörösre festik az ereszről lehulló esőcseppeket. Mintha egy álomban lennénk, minden távolinak tűnik, tompa érzékeinkkel szinte felolvadunk a képben, mozdulnánk, de nem megy, rabul ejtett bennünket az idő. Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjének jelenete azonban nem álom, sokkal inkább emlékkép, az orosz rendező gyermekkorának emléke. A legszemélyesebb élményeit tárja elénk, ám amit látunk, túl van a személyességen, Tarkovszkij az időt formálja filmmé, azt az időt, amelyben mindannyian élünk, így hiába beszél önmagáról, alkotásai rólunk, a nézőről is szólnak. A filmet ihlető fotókból szerdán nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Az Emlékek tükre című tárlat időutazás, látomásszerű múltidézés, egyben főhajtás a filmművészet egyik legnagyobb és leghányatottabb sorsú alakja, az 1986-ban elhunyt Andrej Tarkovszkij előtt.
„Úgy gondolom, azért jár az ember moziba, hogy ráleljen az eltűnt, az elvesztegetett vagy a még birtokba nem vett időre” – írta Tarkovszkij A megörökített idő című könyvében. Az igazi film nézője így nem is annyira néző, mint inkább tanú, teszi hozzá, a rendező pedig szobrász, aki az időből formál műalkotást.
Tarkovszkij számára ez a szobrászat folyamatos küzdelmet jelentett. Negyedszázados pályája során összesen hét filmet készített, és nem a vissza-visszatérő alkotói válságok hátráltatták, hanem a szocialista filmművészet haladó elvei, amelyek korlátai közé filmjeit még véletlenül sem lehetett beszorítani. – Apám távol tartotta magát a politikától, alkotásai magasan a politikai ideológiák fölött állnak – fogalmazott Andrej A. Tarkovszkij, a filmrendező fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke és a műcsarnokbeli kiállítás kurátora. – Az élete mégis rémálom volt a Szovjetunióban. Sokan azt gondolják, hogy ötévi elmélkedésre volt szüksége, mielőtt nekiállt volna a következő filmjének, de ez nem igaz. Rengeteg ötlete volt, folyamatosan dolgozott volna, de megakadályozták ebben, ezért is hagyta el a hazáját a nyolcvanas évek elején.
Andrej Tarkovszkij 1932-ben született az Ivanovói terület egy apró falujában, Zavrajevóban. Hároméves volt, amikor édesapja, Arszenyij Tarkovszkij költő elhagyta a családot, ezután édesanyjával, Maria Ivanovnával egy kis bérelt házban éltek vidéken. A gimnázium után előbb az arab nyelveket tanulmányozta, majd a Bányászati Intézetben tanult, végül a Moszkvai Filmfőiskolán végzett. Első filmje, az Iván gyermekkora 1962-ben készült el. Négy évvel később forgatta Andrej Rubljov című filmjét, amelyben a nagy orosz ikonfestő életét dolgozta fel. Ekkor kezdődött az alkotói szabadságért vívott harca a szovjet filmügyi és belügyi hatóságokkal.
A rendező ugyanis egészen másként képzelte el a realizmust, mint a kulturális élet irányítói. Tarkovszkij számára a valóság csak a költészeten keresztül vált megragadhatóvá. Az életet nem egyenes vonalú történetként, sokkal inkább töredékek, apró momentumok sorozataként, vagyis poézisként fogjuk fel, így a legrealistább film nem az, amely a kézzelfogható anyag mentén mesél a világról, hanem az, amely költészetté válva a matérián túli világot is feltárja. Ennek tökéletes példája az 1974-ben készült Tükör, amely lazán kapcsolódó epizódokból, álomképekből és víziókból építi fel egy ember életét. A filmet a családi archívumban őrzött fotók alapján alkotta meg. A sárgásbarna, megfakult fotográfiákat Lev Gornung költő készítette Tarkovszkij családjáról, a kiállításon e felvételeket a film forgatásán készülő képekkel együtt láthatjuk. A tárlat így művészet és élet összefonódásáról mesél.
– A kettőt apám esetében nem választhatjuk el egymástól – hangsúlyozta a rendező fia. – Minden napját aszerint élte, ahogy a filmjeit készítette, egészen különleges élmény volt a közelében lenni. Máshogyan látta a világot, mint a környezete, a vízióin keresztül azonban mi is bepillantást nyerhettünk a felszín, a látványok mögé, és megismerhettünk valamit a lényegből.
„Amikor nem mondunk el mindent a tárgyról, lehetőséget adunk a nézőnek arra, hogy elgondolkodjék. Máskülönben a végkövetkeztetés készen tárulkozik elé, anélkül, hogy a legcsekélyebb szellemi erőfeszítést kellene tennie” – írta Tarkovszkij. Az erőfeszítés a művészet lényege, erőfeszítés nélkül nem érthetjük meg a világot és a másik embert sem. A kizárólag a szórakoztatást célzó, kommersz tömegfilmek nem adnak lehetőséget a nézőnek arra, hogy a művészet részévé váljon, elsilányítják, ostobaságban és hazugságban tartják. Erről panaszkodik egyik leghíresebb alkotása, az 1979-es Sztalker főhőse is. A film egy különleges terület, a Zóna története, amely megmutatja minden ember valódi arcát, ám a szembenézésre kevesen képesek, mert elvesztették a hitüket, anélkül pedig sosem találhatnak rá az igazságra.
– Apám filmjei, ahogy a nagy művészek alkotásai, az emberi létezésről szólnak – fogalmazott Andrej A. Tarkovszkij. – A lét nagy kérdései pedig évezredek óta változatlanok, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, ugyanaz a spirituális késztetés hajt bennünket, így a valódi művészet sosem avul el. Amíg az ember nem válik tökéletessé, addig szüksége van művészetre.
– Alkotásai mélyen keresztényi művek, a spirituális kutatásai azonban elszakadnak az egyházi dogmáktól. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy megmutassa, komoly lelki és erkölcsi válságba kerültünk, különösen a világ nyugati fele. Munkái, mint a Sztalker vagy utolsó filmje, az Áldozathozatal, amelyekben a legtisztább formában jelenik meg a spirituális krízis, figyelmeztetések voltak. Az ember sosem feledkezhet el a hitéről, máskülönben elveszíti a reményt, és elpusztítja saját magát. És erről harmincöt-negyven évvel ezelőtt beszélt, a helyzet pedig mára csak rosszabb lett, így a filmjei talán aktuálisabbak, mint valaha – tette hozzá.
Andrej Tarkovszkij 1983-ban Olaszországban készítette el Nosztalgia című filmjét. A forgatás után a szovjet hatóságok megalázó zaklatásai miatt úgy döntött, nem tér haza, nyugaton marad. Ekkorra már valóban világhírű, kizárólag felső fokban beszéltek a munkásságáról. – Nekem Tarkovszkij a legnagyobb rendező, aki egy új nyelvet fedezett fel, a film legigazabb nyelvét, amely az életet tükörképként, álomként ragadja meg – mondta róla Ingmar Bergman. Utolsó filmje, az Áldozathozatal vágása során az orvosok tüdőrákot diagnosztizálnak nála. Következő filmtervét, a Szent Antal életéről szóló alkotást már elkezdeni sem tudta, 1986. december 26-án hunyt el Párizsban.
Életművét sokan elemzik a mai napig a hit, a keresztény hagyományok és a filmnyelv szempontjából egyaránt, fia szerint azonban az értelmezésnél sokkal fontosabb, ha csupán szemléljük Tarkovszkij munkáit. – Sokszor elmondta, hogy a filmjeiben nem kell nagy ideológiákat, rejtett üzeneteket keresnünk, az értelmünk helyett az érzéseinkkel közeledjünk hozzájuk. Nem kell feltétlenül egyetemi diploma ahhoz, hogy megértsük a filmjeit, elég, ha élvezzük, és befogadjuk, amit látunk.
Az Emlékek tükre című kiállítás december 10-ig látható a Műcsarnokban.
