Az uszítás minden esetben öldökléshez vezet

Ferencz Győző a művészeti akadémiákról, Radnóti Miklós utolsó verseiről, az erőszak kultuszáról és a megértésről.

– Az akadémiák azért vannak, hogy a tagok kijelöljék önmaguk halhatatlanságát – idézte ön korábban Marosi Ernő művészettörténész egy megjegyzését. S bár a professzor csak ironizált, a nagyközönség számára így sem mindig egyértelmű, hogy mi is a szerepe a tudományos és művészeti akadémiáknak manapság.
– Azt hiszem, Marosi Ernő ironikus szavai mögött mégiscsak az akadémiai eszme lényege húzódik meg, és megvan annak a létjogosultsága, hogy egy testület bizonyos elvek mentén kijelöli saját határait, főleg, ezeken a határokon belül tudományos igazságok kutatása és művészi értékek teremtése folyik. A Széchenyi István és társainak felajánlása révén megalapított Magyar Tudományos Akadémia (MTA) azzal a határozott céllal jött létre, hogy előmozdítsa a magyar nyelv és művelődés ügyét. Szép, romantikus gondolat volt, amelyből kifejlődött az Akadémia működési elve is. Számos különféle struktúra létezik a világban, általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy minden akadémia szellemi koncentráció: olyan reprezentatív testület, amely a legkiemelkedőbbnek tekintett tudósokból vagy művészekből áll össze, és különféle szakmai feladatokat lát el. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Kosáry Domokos, az MTA akkori elnökének kezdeményezésére jött létre 1992-ben. Alapítását egy közel fél évszázaddal korábbi döntés tette indokolttá: 1948-ban, az MTA szervezeti átalakításakor a művészek elveszítették akadémia tagságukat, helyzetük tisztázása a rendszerváltást követő rehabilitációk során vált szükségszerűvé. Persze azok, akik 1948-ban elvesztették tagságukat, már nem éltek, Kosáry konzultációk során hívta meg az alapító tagokat, igazán nem helyes válogatni köztük, névsoruk olvasható a honlapunkon. Tagjaink aktuális névsora is magáért beszél, esetlegesen sorolok neveket: Bodor Ádám, Nádas Péter, Takács Zsuzsa, Konok Tamás, Maurer Dóra, Keserü Ilona, Kurtág György, Eötvös Péter, Enyedi Ildikó, Mészáros Márta, Mácsai Pál, Bálint András is a Széchenyi-akadémia tagja.

– Nem egészen húszmillió forintos állami támogatásból működnek. Ennek kapcsán hangzott el a Széchenyi-akadémiáról, hogy önök a leghitelesebb szervezet Magyarországon, hiszen semmi pénzük nincsen. Valóban a támogatás mennyisége határozza meg egy intézmény hitelességét?
– Ez ugyan szintén félig-meddig tréfa volt, de kétségtelen, hogy nálunk a tagság semmiféle anyagi előnnyel nem jár. És mivel testületileg sincs pénzünk, viszonzások sem fogalmazódhatnak meg. Ahová az állam pénzt ad, ott óhatatlanul felmerülnek bizonyos igények. Magyarországon a különféle ágak szétválasztásának nincs hagyománya, a hatalom, ennek viszont nagy hagyománya van, úgy viselkedik, mintha a saját pénzét osztogatná. Ennek megfelelően nincs önmérséklet, távlatos gondolkodás, így egy ország működéséhez elengedhetetlenül szükséges független intézmények folyamatosan szorongatott helyzetben vannak, ha még vannak, ellenőrző vagy más jellegű, például szabad művészi feladataikat igen nehezen tudják teljesíteni. Mi mint intézmény kívül esünk, alatta maradunk minden ilyen kihívásnak. Tagjaink dolgoznak, és alkotásaik hozzák létre azt a szellemi tartalmat, amely a Széchenyi-akadémia. Keret vagyunk, de nem üres keret. Lehetne ez másként is, de az elmúlt huszonöt évben így tudtunk működni.

– A Széchenyi-akadémia az MTA társult szerve, amely viszont jelentős tételként szerepel a költségvetésben. Esetükben tehát szükségszerűen felmerülnek ilyen igények?
– Az MTA valóban költségvetési szerv, belső ügyeibe nem látok bele, de őszintén remélem, hogy akkora múltja és tekintélye van, eredményei olyan kiválóak, hogy felette áll mindannak, amiről az előbb beszéltem. De általában aggasztó a helyzet. A demokráciában szétválasztják a dolgokat. Egy országban fenn kell tartani olyan intézményeket, amelyek költségvetési pénzből, de a hatalomtól függetlenül működnek. Ha egy ország komolyan veszi magát, akkor biztosítania kell egyebek mellett a jogrendszer, a tudományos kutatás vagy épp a tájékoztatás zavartalan működését, ami pénzbe kerül, de a változó kormányok által a változatlan állampolgároktól beszedett közpénzből biztosítani kell az autonómiájukat. Ez most nem így van.

– És az önök esetében mire elegendő a pénz nélküli szabadság?
– Az elmúlt negyedszázad során nem volt olyan időszak, amikor az MTA Kosáry Domokos elképzelését a művészeti akadémia szerepéről alkotóan továbbgondolta volna. Ennek számos oka lehet, és nem szeretném, ha szavaimat úgy értelmeznék, hibáztatom azokat, akik az MTA vezetői voltak az elmúlt huszonöt évben. Úgy látom, a problémát az okozza, hogy Kosáry terve – politikai okokból – torzó maradt, költségvetése kényszerből került az MTA-hoz. Ez kiszolgáltatott helyzetet teremtett. Ez is a szabadság ára. A Széchenyi-akadémia befejezetlen terv maradt, vagy inkább úgy mondanám, kihasználatlan lehetőség. De létezik, hatalmas potenciálja van. Megfelelő feltételek mellett művészi szakmai testületként bármikor el tudunk látni komoly feladatokat.

– Csakhogy ezeket a feladatokat ma már az egyesületből köztestületté váló és sokmilliárdos állami támogatásból működő Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) osztja ki a kormány.
– Nem azokra a feladatokra gondolok, amelyeket az MMA lát el. A Széchenyi-akadémia és az MMA nem szimmetrikus intézmények. Nem szívesen beszélek az MMA-ról, 2013 februárjában vezetőségünk nyilatkozatot tett közzé köztestületté emelésük kapcsán, abban kifejtettük az álláspontunkat. Az MMA mint művészeti szervezet nem foglalkoztat, számomra csakis mint politikai jelenség érdekes. Az MMA-t társadalmi egyesületként alapították létrehívói. A Széchenyi-akadémia az MTA önálló társult intézményeként, azaz valóban akadémiaként alakult meg. Mikor az MMA 2011-ben köztestületté vált és bekerült az alaptörvénybe, tájékoztatást kértünk többek között az Országgyűlés kulturális bizottságának elnökétől, az alaptörvényt szövegező bizottság elnökétől, a bizottság egyik tagjától, hogy az új helyzet hogyan befolyásolja a működésünket. Semmilyen reakció nem érkezett egészen addig, amíg egy interjúban meg nem említettem, hogy érthetetlenül válasz nélkül hagyják a kérdésünket. Akkor egyszerre minden címzett válaszolt, pár szavas semmitmondó általánosságot. Egyikük sajátos módon megköszönte az észrevételeinket. Tájékoztatást kértünk az MTA akkori elnökétől is, a találkozó után Dobszay Lászlóval, a Széchenyi-akadémia akkori elnökével együtt tiltakozásul lemondtunk. Nem sokkal később egyébként az Alkotmánybíróság 18/2014. számú határozatában megállapította, hogy „Az MMA közhatalmi jogköröket nem gyakorol ugyan, de a kulturális támogatások szétosztásával, kulturális intézmények tulajdonlásával kapcsolatban olyan státuszt kapott és olyan döntéseket hoz, amelyek ténylegesen érintik a művészeti alkotás szabadságát.” Az indoklás kifejtette, hogy az a tény, hogy „csakis egy adott civil szervezet tagjai válhattak az MMA megalakuláskori rendes tagjaivá és a későbbi tagfelvételről kizárólagosan döntő grémiummá, nem állt teljes összhangban a művészeti alkotás szabadságát biztosító semlegesség és pluralitás követelményével, és ezáltal nem minden tekintetben felelt meg az alaptörvény X. cikk (1) és (3) bekezdésében foglaltaknak.” De, szól az Alkotmánybíróság összegzése, mivel az MMA megkezdte köztestületi működését, „a kész jogi helyzetet a jogszabályi rendelkezés akár ex nunc, akár ex tunc hatályú megsemmisítése a jogbiztonság sérelmét idézné elő.”

– A két művészeti akadémia remekül szimbolizálja a kettészakadt kulturális életet. Lát esélyt a megbékélésre?
– A kulturális élet talán nem szakadt ketté, de a kormány olyan hatalmi szerkezetet épít ki, amely nehézzé teszi az átjárást. Például a nézetek egymás mellett megférő sokaságát egymás kizáró kettősségre redukálja. De a két akadémia csak a nevében szimmetrikus, és nem az anyagi különbségek, hanem a szerepfelfogás miatt. Nem általánosságban vett (politikai) eszmék, hanem – ezekből persze levezethető – konkrét szerepfelfogás mentén. Egy művészeti akadémia nem akarhat ideológiai alapon irányítani – és ezáltal homogenizálni. A Széchenyi-akadémiát az az alapítói szándék hívta életre, hogy a művészi élet sokszínűségét és ebben rejlő gazdagságát jelenítse meg. Tagjaink sokfélék, azaz tőlünk mint intézménytől, de azt gondolom, a művészetek lényegétől is idegen az egyneműsítés gondolata.

– Az MMA még csak csecsemőkorú, de 10-15 év múlva a magyar a magyar alkotó- és előadó-művészet szíve-lelke lesz – fogalmazott Fekete György leköszönő elnök, aki szóban és tettekben is többször utalt rá, hogy céljuk a kultúra teljes kontrollja. De vajon felügyelheti egyetlen szervezet a művészeti élet egészét?
– Soha senkinek nem sikerült teljesen az uralma alá hajtani a művészetet. Csak a közvetlen múltra utalva: a politikai hatalom a két világháború közti időszakban is igyekezett monopolizálni a kultúrát, sokakat akkor is megpróbáltak elhallgattatni, perekkel megfélemlíteni, elüldözni. Az 1950-es években is ugyanez történt. A művek azonban ennek ellenére megszülettek, sőt, előbb-utóbb így-úgy megjelentek, és nem utólag derült ki, hanem már akkor, hogy ezek a politikai hatalom szempontjából nemkívánatos elemek a magyar kultúra korszakos, kiemelkedő alkotásait hozták létre. Egyébként nehéz megértenem, hogy miért akar bárki is diktálni a művészeteknek.

– A művészet még mindig veszélyes fegyver, amelytől joggal tarthat a hatalom?
– Kétségkívül megváltozott az országban a művészet társadalmi szerepe, de hosszú ideig mintha éppen erre vártunk volna. Most azonban sokan nehezményezik, hogy a művészeteknek kisebb a társadalmi súlya. De a művészet, főleg az úgynevezett magas művészet valójában mindig is keveseket érdekelt, mindig annak szűk körnek az ügye, amely megengedheti magának, vagy kellően elkötelezett, hogy nyomorogva is létrehozza vagy fogyassza. A szélesebb közönség elsősorban azoknak a művészeknek a nevét ismeri, akik rendszeresen megszólalnak közéleti kérdésekben. El is várják tőlük, szinte feladatuknak tartják. De nem az, még ha vannak is helyzetek, amikor úgy érezni, szükség lehet rá. Mostanában szinte reneszánsza van a közéleti lírának, és aki író hallatni akarja a véleményét, publicisztikát ír. És ez fontos, tisztelet illeti azokat, akik idejüket, tehetségüket erre áldozzák. A közéleti szerepvállalás ebben az értelemben demokratikus beleszólás a közösség ügyeibe. Nem tart igényt irányításra. Komoly bajt jelez, ha valaki vagy valakik testületileg úgy érzik, hogy meg kell szervezniük a művészeti élet irányítását. A művészetet nem irányítani kell, hanem megteremteni a szabad alkotás lehetőségeit, elősegíteni a kibontakozását.

– Sokak szerint a művészet lényege éppen a folyamatos kritika, amely megkérdőjelezi a készen kapott igazságokat. Ez szöges ellentétben áll az irányítási szereppel.
– Az értelmiségi szerep lényegét én a kritikai gondolkodásban látom. Ami nem folyamatos bírálatot jelent, bár azzal sincs semmi baj. Hanem azt, hogy egy problémát, helyzetet minden lehetséges oldalról, a miénktől eltérő szemszögből is megvizsgálunk. Forrásainkat, tudásunkat állandó kritikai ellenőrzésnek vetjük alá. A művészet és a tudomány is kritikai tevékenység, egyik sem fogadhat el ítéletet üres tekintély vagy értelmezetlen hagyomány alapján.

– Milyen esélye van a kritikai gondolkodásnak manapság, amikor a mindennapok banális részleteitől az amerikai elnökválasztási kampányig mindent az álhírek uralnak?
– Az álhírek jelentős része ütközik a józan ésszel, így legalábbis gyanút foghatna bárki, aki képes önállóan gondolkozni. Ám néha még így is csak hüledezünk, hogy az általános iskolában miként mulaszthatják el megtanítani azokat a gondolkodási normákat és formákat, amelyekkel ki lehet szűrni a hamis híreket. De még így is abban kell reménykednünk, mást nemigen tehetünk, hogy a józan belátás győz, és a jövőben például nem fognak boszorkányokat égetni a Rákóczi téren. Őcsény után persze nehéz bizakodva nézni a jövőbe, még ha ott is megjelentek józan hangok az uszítás zajában.

– Radnóti Miklós kutatójaként egészen más képet fest a költőről, mint amivel az iskolai oktatásban találkozhatunk. Ez is a kritikai gondolkodás része?
– Ha lebontjuk az idealizált költőkről kialakított képet, minden esetben kiderül, hogy az csupán – pozitív vagy negatív – elfogultságok, előítéletek, célzott hazugságok vagy jó szándékú tévedések halmaza volt. Ez persze inkább szociálpszichológiai jelenség, a közösségeknek szükségük van hősre, amelyhez megteremtik a saját fiktív múltját, és amelyre mint valóságra lehet hivatkozni. Ez a folyamat azonban redukció, ha hőst faragunk valakiből, megfosztjuk attól, ami valójában volt. Ugyanez áll természetesen az ellenség megkonstruálásra is. Így hozunk létre boszorkányokat, és így vizionálunk minket ellepő „migránsokat”, akik megerőszakolják lányainkat és elpusztítják kultúránkat. Hivatkozhatnék arra, milyen érdekesen hangzik ez a vak komondor és más hímsovén zaklatók országában, amelynek kultúraiszonyát Csokonaitól Adyig és tovább olyan sokan és oly érzékletesen megírták. De hát minek. Ezt a víziót akkor lehet igazán hatékonyan felépíteni, ha valaki soha élő menekülttel nem találkozott.

– Az elmúlt években több olyan szöveg is napvilágot látott, amelyet szerzője nem a nagyközönség számára írt. Ilyen volt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni ön által szerkesztett naplója vagy Polcz Alaine és Mészöly Miklós nemrég kiadott levelezése. Fontos, hogy ezek az intim szövegek széles körben elérhetők legyenek?
– Régi vita, valamikor igen szenvedélyes volt, hogy vajon van-e jogunk hozzá, hogy elolvassuk József Attila Szabad-ötletek jegyzékét vagy Babits Mihály betegágyán írt beszélgetőfüzeteit. Vannak érvek és ellenérvek, szerintem az érvek erősebbek. Gyarmati Fanni naplója – irodalomtörténeti hozadékán túl – segíthet abban, hogy lebontsa azokat a sztereotípiákat, amelyek egy bizonyos Radnóti-képet kialakítottak. De hadd tegyem hozzá, hogy a naplót egy fiatal nő írta, aki később, de már a naplóírás során is sokat változott, azaz maga a napló is kritikailag olvasandó.

– Nehéz tárgyilagosan közelíteni azokhoz az alkotókhoz, akiket a közvélemény egy magasabb szférába helyez, szinte zseniként könyvel el, akit más mércével kell mérnünk.

– Én nem tudnám meghatározni, mi az, hogy a zseni. Művészeti hőskultusznak tartom, ugyanolyan idealizálás, mint amiről korábban beszéltünk. Ha valamire égető szükség lenne, az éppen a készen vett kategóriák lebontása. Nem jó, ha az ítéletalkotás mögött nem megértés és mérlegelés, hanem akár pozitív, akár negatív, de artikulálatlan indulat van. A PISA-tesztek rossz eredménye ezért érdemel figyelmet. Metaforikusan jelzi, hogy a megértéssel elemi szinten baj van. Ezt az élet szinte minden területén érzékelni lehet. Egyszerűbb átugrani a megértés fáradságos szakaszát, nem bajlódni a bonyolult értelmezéssel, hanem egyből, indulatból ítéletet hozni. Indulattal alátámasztott, ezért megfellebbezhetetlen ítéletet. Ha dolgoznánk egy kicsit a megértésen, megtanulnánk az értelmezés fogásait, akkor talán az értékelés is kevésbé lenne előítéletes. Sőt, az is kérdésessé válna, kell-e mindig és azonnal ítéletet alkotni. Ehhez azonban, én is elmondom, mint hozzám hasonlóan annyian, kissé szégyenkezve, hogy ezt kell ismételgetni: mindenekelőtt megfelelő oktatási rendszerre lenne szükség, ami azonban nem magától születik, ahhoz olyan szerkezet kell, amely felszabadítja a problémamegoldó gondolkodást.

– Vannak azonban, akik a művészet eredményeit sem értékelik olyan sokra, mint korábban. Tamás Gáspár Miklós híressé vált kijelentése szerint az irodalom például a rendszerváltás óta már közel sem teljesít olyan színvonalon, mint korábban.
– Tamás Gáspár Miklós vibráló elméje folyamatosan provokálja a kényelmesen ismételgetett és végiggondolatlan véleményeket. A maga túlzó módján, azt hiszem, itt is valami fontos jelenségre hívta fel a figyelmet. Feltűnő, hogy az irodalom – nem az újabb közéleti líra és a jó ideje virágzó publicisztika – még közvetetten is alig reflektál a mai szűkebb-tágabb viszonyokra. (Bár ez mintha legújabban változóban lenne.) TGM talán az intenzitás csökkenését érzékelte a metairodalom több évtizedes felfutásában. Ha valami ilyesmiről van szó (nem vagyok benne biztos), akkor mégiscsak egy árnyaltabb kritikai álláspont húzódik meg állítása mögött, amit meg lehet vizsgálni, lehet vele vitatkozni.

– Az elmúlt években egyre több magyar prózai mű foglalkozik a háborúval, ezt sem tekinthetjük reflexiónak?
– Nehéz arra gondolni, hogy a háborúnak irodalmi divatja van. Ha a művészek széles körben válnak érzékennyé egy téma iránt, annak biztosan jól megragadható oka van. Én tegnap egy negyedóráig néztem felváltva a BBC és a CNN híradóját, ideggáztól vonagló embereket, szétlőtt fejű, de még élő gyerekeket, rájuk robbantott házakból menekülőket, katonákat, fegyvereket, vért és kőhalmokat. A tomboló erőszak apokaliptikus képeit. Nem vízióját, hiteles felvételeit. A demokratikusnak induló átmenet Magyarországon vértelenül zajlott le, ez sokszor elhangzik, de az ritkábban, hogy ha már így alakult, ezt példának kellene tekinteni. Mégis, mára hihetetlenül megnőtt az erőszak kultusza, ami szisztematikus uszítással párosul, és ez a vezényszavaktól hamar leszivárog az alsóbb szintekre. Hiszen az uszítás mindig magasról hangzik el, verbális formában, az erőszak azonban utcákon jelenik meg és hamar meg is találja az áldozatait. A kormány folyamatos ellenségkeresése miatt állandó akciókészültségben tartja az országot. A nyugalom, az alkotó élet, a lassú gyarapodás nem érték. A sportkultusz is az erőszakkultusz áttétele. A kormánypropaganda szerint nemzetközi sportesemények megrendezése adja az ország önbecsülését, nem a jó iskolarendszer, nem a maga szintű egészségügy, nem a tiszta, rendezett városkép. Rettenetes, hogy ilyen elemi dolgokat kell ismételgetni.

– Marad idő a kritikai gondolkodásra. Van még visszaút?
– A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nehéz visszafordulni. Nem szokott sikerülni. Mindenki pontosan tudhatja, hogy az uszítás hova vezet. Látni lehetett 1919-től, majd fölerősödve a 30-as években és a végkifejletet 1944-ben. Zsidók, cigányok, azonosítatlan migránsok, Ruanda, a volt Jugoszlávia, örmények, kurdok, mindig, mindenhol ugyanaz történik, a vége népirtás, öldöklés. Ahogy egy angol költő, a társadalmi kérdések iránt igazán fogékony W. H. Auden írta egyik versében 1939-ben, a költészet semmit sem képes tenni („poetry makes nothing happen”). Valóban, nagy és, mint naponta tapasztaljuk, riasztóan gyors véleményformáló hatása annak van, ha a társadalmi hierarchia csúcsáról hangzik megfelelő manipulációs eszközökkel felerősített utasítás, hogy gyűlöljünk. De azt se felejtsük el, hogy Radnóti Miklós utolsó versei egy tömegsírból kerültek elő, és ha csak kevesekhez jutnak el, akkor is megmaradtak, tanúságtételül. Megmaradásuk története pedig az uszítás hangzavarában a szavakon túl is hat.