Ellenben a történet elvész a regény lapjai között, köszönhetően Szorokin ebben az esetben erőltetett hommage-ainak, amelyekkel Nietzsche-, Tolsztoj-, Bulgakov-átiratokat citál a szövegbe, megtörve a sztori egyébként gördülékeny stílusát. Kicsit olyan érzése támadhat az embernek olvasás közben, mintha a szerzőnek lett volna elfekvőben pár töredéke, amelyet nem tudott felhasználni, így belepasszírozta a Manaragába. Kár volt, legalábbis végső formájában mindenképp.
Mindez azért is bosszantó, mert a befejezés bár törvényszerű és logikus, túl hirtelen érkezik, és nagyon gyorsan zárja rövidre az eseményeket. Pedig ahogy egy-egy jó szelet húst is lassú tűzön érdemes elkészíteni, úgy talán még Szorokinnak is érdemes lett volna fordítania vagy kettőt Géza sorsán és az elképzelt, holografikus és okoskütyükkel, okosállatokkal felturbózott, sok-sok háborút megszenvedett jövőn. Az Urál hegység egyik csúcsa, vagyis a Medvemancs (Manaraga) jóval érdekesebb titkokat rejt, mint amennyit végül megtudunk belőle.
