Novemberben jelent meg egy írás az egyik magyar híroldalon arról, hogy a populáris zene egyre kevésbé számít tényezőnek az emberek mindennapjaiban, nincs már igazi trendteremtő ereje. Helyette egyre inkább a gasztronómia kezdi betölteni a növekvő űrt: míg a zene az internet következtében bárhonnan és bármikor elérhető tucatáruvá vált, addig az evés még mindig olyasmi, amit senki nem kaphat meg olyan könnyedén, legalábbis ha valami igazán különlegesre vágyik. Az „étel az új rock ’n’ roll” nézet persze nem egészen új keletű, mivel már 2013-ban is értekeztek erről a nemzetközi médiában, ráadásul Vlagyimir Szorokin Manaraga című, az idén megjelent disztópiája is hasonló dolgokat feszeget.
A regény 2037-ben játszódik, amikor az emberiségnek a technikai fejlődés miatt már nincs szüksége a nyomtatott könyvekre (pápá, Gutenberg-galaxis!), így azokat a múzeumi funkció mellett egy másik, nem éppen legális szereppel ruházzák fel: a ritkaságok elégetése ugyanis páratlan ételek elkészítését segíti elő. Ezek az úgynevezett book ’n’ grill események, amelyeken képzett szakácsok „olvasnak”, vagyis készítenek ennivalót az azt megfizetni képes elit tagjainak. A könyv főhőse is egy ilyen szakács, a Budapesten született, belorusz–lengyel származású Géza, aki narrátorként bevezet minket ebbe a különös és ironikus világba.
Az olvasó elsőként rögtön Ray Bradbury legendás művére, a Fahrenheit 451-re asszociálhat a Manaraga kapcsán, hiszen abban is funkcióját veszítették a könyvek (pontosabban betiltották őket), s mind a lángok a martalékává kell hogy váljon. Szorokinnál persze nincs komoly ideológia a nyomtatott szövegek hanyatlása mögött, éppen ezért nem törvénybe ütköző, hogy azokon steaket, halat, fasírtot sütögetnek.
Az alapötlet roppant viccessé is teszi a book ’n’ grillezést („A negyvenedik születésnapjára [ ] a Dr. No első kiadásával ajándékoztuk meg, mivel tudtuk, hogy nagy grillpartira készül Fleming összes műveiből egy Bond-mániás amerikai milliárdos családja számára”), az ember tényleg nagy kedvvel olvassa az oldalakat, ugyanakkor a lendület nem tart ki az egyébként nem is túl hosszú mű egészén. Bár Géza „olvasásai” eleinte érdekesek, idővel unalmassá válnak. Pedig szintén hatásos, hogy az egyes szám első személyű narráció nagyban hasonlít Bret Easton Ellis stílusára, miközben Géza maga is hajaz kicsit Az informátorok vagy a Királyi hálószobák nihilista, szabad szellemű és érzéketlen karaktereire.
Ellenben a történet elvész a regény lapjai között, köszönhetően Szorokin ebben az esetben erőltetett hommage-ainak, amelyekkel Nietzsche-, Tolsztoj-, Bulgakov-átiratokat citál a szövegbe, megtörve a sztori egyébként gördülékeny stílusát. Kicsit olyan érzése támadhat az embernek olvasás közben, mintha a szerzőnek lett volna elfekvőben pár töredéke, amelyet nem tudott felhasználni, így belepasszírozta a Manaragába. Kár volt, legalábbis végső formájában mindenképp.
Mindez azért is bosszantó, mert a befejezés bár törvényszerű és logikus, túl hirtelen érkezik, és nagyon gyorsan zárja rövidre az eseményeket. Pedig ahogy egy-egy jó szelet húst is lassú tűzön érdemes elkészíteni, úgy talán még Szorokinnak is érdemes lett volna fordítania vagy kettőt Géza sorsán és az elképzelt, holografikus és okoskütyükkel, okosállatokkal felturbózott, sok-sok háborút megszenvedett jövőn. Az Urál hegység egyik csúcsa, vagyis a Medvemancs (Manaraga) jóval érdekesebb titkokat rejt, mint amennyit végül megtudunk belőle.
