Néhány éve vált divattá, hogy nagynevű filmzeneszerzők világ körüli turnéra indulnak a legnagyobb filmes slágereikkel. A dömping közepén a hazai közönségnek szerencsére ismét jutott egy csemege vasárnap estére, James Newton Howard személyében. Neki nem „kisebb” filmeknek a zenei témáit köszönhetjük mint például a Hatodik érzék vagy a Nolan-féle Batman-széria, de említhetném akár a Wyatt Earpöt is.
Az 1951-es születésű James Newton Howard életpályája tipikus amerikai sikersztori. Gondolta volna bárki, hogy a 70-es évek elején egyetemet otthagyó fiatal zongoristát nem más, mint maga a popfélisten Elton John fedezte fel? A történet szerint volt egy fiatal srác, aki rájött arra, hogy a suliban nála csak jobb és tehetségesebb zenészpalánták koptatják a padokat. A sok gyakorlóóra és az unalmas előadások miatt a művészünk fogta magát s a sulit otthagyva keresett egy menedzsert, majd egy kiadót, hogy kiadja szólólemezét, amin kezdeti szárnypróbálgatásainak jó néhány darabja volt hallható. Vagyis lehetett volna hallható, ugyanis csak egy 3 darabos próbanyomást ért meg a remekmű egy névtelen kiadónál. Ellenben azt senki sem gondolta volna, hogy valamilyen csoda folytán
Elton Johnnál kötnek ki ezek a korongok, aki a legenda szerint felajánlotta a fiatal művésznek, hogy ha van kedve, beszállhat a zenekarába.
Csodák csodájára Howard egy héttel később már Amszterdamban zenélhetett az akkor 28 éves brit popsztárral. Pestiesen szólva nem semmi történet, de a sztori folytatása sem az. Kitartó munkával és töretlen lelkesedéssel sikerült Howardnak betennie a lábát Hollywoodba. 1986-ban a Vadmacskák című film zenéjének a megírásával lassú, de biztos áttörést sikerült elérnie a filmek Mekkájában. Kitartásának meglett az eredménye, 1990-ben megkapta a lehetőséget, hogy a mozipénztáraknál kegyetlenül nagyot durranó Pretty Womanhez írhasson zenét, s ahogy lenni szokott, utána már nem volt megállás! Jött az Egyenes át, az Összeomlás Michael Douglasszal, a többszörös Oscarral jutalmazott Szökevény, az Al Pacino kiváló alakítása miatt emlékezetes Ördög ügyvédje, a Hatodik érzék, majd a Hans Zimmerrel közösen megírt Batman, a Peter Jackson-féle King Kong, az Éhezők viadala és a Jack Reacher zenéje is.
Budapesti koncertjére kísérőzenekarként Howard a Cseh Filharmonikusokat és a Nagyváradi Filharmónia Énekkarát hozta magával. A szervezőknek a félbeválasztott Papp László Budapest Sportarénát végül sikerült megtölteniük, ami Hans Zimmer és Ennio Morricone néhány hete adott koncertje után – valljuk be – nem kis siker. A negyed kilences nyitányt a Legendás állatok és megfigyelésük kísérőzenéje adta, majd onnan váltott át a nagyzenekar a Hófehér és a vadász szvitjébe.
A Howard a koncertje első felében egyébként a legismertebb filmjei zenéiből állított össze egy válogatást, aminek a gerincét a nem kicsit megosztó, filmes mágus M. Night Shyamalan munkái adták, természetesen
elhangzott a Jelek, a Lány a vízben, az Utolsó léghajlító és a Hatodik érzék betétdala is.
A Wyatt Earp monumentális szekvenciái után jött egy meglepetés Kincses Fanni énekes személyében, aki egy hazai kezdeményezés által került a színpadra, és a nagymenő hollywoodi zeneszerző kíséretében énekelhette el a Hanging Tree című dalt, ami az Éhezők viadalának a betétdala. Annyit megtudtam a danubiusos kollégáktól, hogy a koncert szervezése kezdetén szerettek volna egy magyar tehetséget is a színpadra állítani a nagyzenekar mellé, amit Howard menedzsmentje kapásból elutasított, ám hosszú unszolás hatására sikerült a hazai szervezőknek elérniük, hogy a turné állomásai alatt minden érintett országból kiválaszthatnak egy amatőr énekesnőt, aki előzetesen részt vesz egy válogatón.
Így esett Fannira a választás, aki – a hazai válogató győzteseként – nem hozott szégyent a produkcióra,
sőt a közönség kitörő tapssal nyugtázta, hogy a tehetségkutatók világán kívül is léteznek még tehetséges énekesek.
A koncert második része már jóval eklektikusabbra sikeredett, sajnos a néhol ötlettelenek tűnő biztonsági játékra törekedő iparosmunka után – ami szerintem rányomja bélyegét Howard munkásságára – jöttek az igazán érdekes darabok.
A zeneszerző a második egy órában, már nemcsak vezényelt, hanem megmutatta hangszeres tudását is, többször a zongorájához ülve. Amit külön kiemelnék, hogy a zenékhez kapcsolódó filmrészletek vetítése – ami Zimmer vagy Morricone esetében számomra érthetetlen okokból kimaradt – itt szerves része volt a koncertnek.
Úgy, mint James Ehnes világhírű hegedűművész vendégjátéka is.
Ő tényleg sokat tett hozzá az estéhez. A Hó száll a cédrusra kísérletezőbb dallamaira jótékony hatással kapcsolódott a kiváló zenész virtuozitása.
Természetesen nem maradt ki a repertoárból az Álljon meg a nászmenet, a King Kong és a tapsviharral zárt Batman főcímdala sem. Nem hiszem, hogy a filmzene kedvelők közül bárki, aki kilátogatott a hangversenyre, bármiféle hiányérzettel távozott volna. Ellenben én felfedezni véltem az igazi Hollywoodot Howard munkásságában: monumentális, elragadó, de egyben nagyon rideg.
Persze a stúdiók tudják, mit akarnak, nincs helye sok kísérletezgetésnek egy megaprodukcióban,
emiatt nem mindenkinek ajánlanám Howard koncertjeit. Csak azoknak, akik tutira mennek. Ezt nem biztos, hogy kritikaként rovom fel, hiszen mindig jó bepillantást nyerni egy viszonylag zárt világ kulisszái mögé.
Bár Howard sztorijai viccesek és érdekesek voltak, sajnos legalább annyira előre megírtak és plasztikusak is. Ezért is örülnék a nagy és mindenki által ismert filmzeneszerzők koncertjei után valami egyedibb hangvételű szerző felbukkanásának is. Mondok is két nevet így hirtelen: az örök kedvenc John Carpenter például nagy dobás lenne, de Brad Fiedel koncertje se lenne piskóta.
