Ahogy egy interjúban mondta, nem eldöntötte és kimondta magától, hogy költő lesz, hanem egyszerűen elkezdett verseket írni. Mindez a negyvenes évekre tehető Lator László esetében, első kötete, a Sárangyal mégis csak 1969-ben láthatott napvilágot. Azóta már közel fél évszázada jelennek meg verseskönyvei, műfordításai: többek közt Lermontov és Paul Celan verseit, Friedrich Schiller és Alekszandr Blok műveit magyarította.
Vasárnap már a kilencvenedik születésnapját ünnepelte a költő, akinek hétfőn este hatkor tartják köszöntését a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az eseményen barátok, pályatársak mondanak majd beszédeket. „Nem szédülsz? Más itt összerogy, / téged megtart, vajon ki vagy mi / Vegyem lejjebb. Így valahogy: / Hegynek föl ennyit! Uhh. Kivagy, mi?” – írta a kilencvenedik alkalmából Várady Szabolcs költő, de az Élet és Irodalom versrovatában tisztelgett az alkotó előtt Szabó T. Anna, Mesterházi Mónika vagy épp Imreh András is. A költőnek rajtuk kívül olyan tanítványai akadtak még, mint Tóth Krisztina, Lackfi János, illetve Kemény István.
A szűkszavú, kötött formákhoz ragaszkodó líra mestere mind verseivel, mind műfordításaival nagyban hozzájárult a magyar kultúra alakulásához. Tiszasásváron született 1927. november 19-én, érettségit pedig Makón tett. Eötvös-kollégista volt, majd 1950 és 1955 között a körmendi gimnázium tanáraként dolgozott. A Magyarok és a Válasz című folyóiratok közölték első verseit, orosz költők verseinek fordításával pedig a hatvanas évektől jelentkezett. A József Attila-díjat már a hetvenes évek elején megkapta, míg 1995-ben Kossuth-díjat, 2012-ben pedig A Magyar Érdemrend Középkeresztjét vehette át.
A hazai irodalmi életben máig aktív Lator kilencvenedik születésnapja környékén is interjúkat ad, kifejti, hogyan látja életét, pályájának alakulását. Mint nemrég a Literának elmondta, hallatlanul fontosnak gondolja, hogy most szabadság van, teljes szabadság, és bármit ki lehet adni. Hozzátéve: „Ennek viszont az a hátulütője, hogy nem biztos, hogy el is olvassák. Vagyis, hogy is mondjam, manapság jóformán beláthatatlan lett az irodalom. Mikor bemegyek egy könyvesboltba, én sem tudom, hova nyúljak. Mindamellett optimista is vagyok, mert nem győzök eleget példálózni azzal, amit Mácsai Pali csinált az Örkényben: az Anyám tyúkja című verses összeállítás sikerében sokan kételkedtek, azt mondták, ki fog ide eljönni, végül nagyon sok előadást megért, zsúfolásig tele volt az Örkény Színház. Most is vannak olyan könyvek, mondjuk, ha már Tóth Krisztinát emlegettük, az ő prózája például, de egy-egy verseskötet is mégis eljut a közvéleménybe. Úgyhogy én azt hiszem, nem kell feladni a reményt, noha nagyon sok minden dolgozik ellene.”
