2051: hatvanéves vagyok, és az unokámmal éppen azon tanakodunk, hogy a legújabb Star Wars- vagy a legfrissebb Marvel-mozira üljünk-e be. Nekem teljesen mindegy, én valamikor 2023 környékén, az első nagy reboot alkalmával engedtem el a Marvel-filmeket, a Star Wars-univerzumot pedig legalább két évtizede nem tudom követni. A fénykardot lóbáló kiskölyök sem biztos a dolgában. Legutóbb a Verdák tizenkettedik kiadását néztük meg, és azt egy kicsit még én is élveztem, pedig már vagy harminc éve nem vezettem autót. (Repülő autót pedig még egyszer sem – azt sosem bízták emberi irányításra.)
Kifejezetten valószínű, hogy a fenti jelenet meg fog történni az adott időpontban, a két rizikófaktor az egyenletben az, hogy én még élni fogok-e, és lesz-e unokám. A jelenlegi trendek alapján ugyanis szinte biztosak lehetünk abban, hogy a képregényekből adaptált filmes univerzumok sikere nyomán felépülő hatalmas filmsorozatok velünk lesznek a következő évtizedekben. A közelmúltban jelentették be, hogy az idein kívül még hátralévő három Star Wars-mozit újabb trilógia fogja követni Az utolsó Jediket rendező Rian Johnson rendezésében, ezenkívül pedig egy élő szereplős sorozatra is számíthatunk a réges-régi, messzi-messzi galaxisból.
A bejelentéssel egy időben debütált a mozikban a Marvel-univerzum legújabb darabja, a Thor: Ragnarök, és már a nyitó hétvégén produkált számokkal több rekordot megdöntött. A Marvel képregényfilmes univerzumát talán a legegyszerűbb számokban összefoglalni: kilenc év alatt tizenhét film készült, amely tizenkétmilliárd dollárnyi bevételt hozott a cégnek – nem beszélve persze a filmekhez kötődő játékokról, videojátékokról, könyvekről, ruhadarabokról és bögrékről. S a következő három évre még hét produkciót ütemeztek: ebből három folytatás, kettő új hőst mutat be, kettő pedig az egyes filmek szuperhőseit egy produkcióban összehozó Avengers-mozi lesz.
Szintén novemberben debütál a mozikban a rivális képregénycég, a DC univerzumának legújabb darabja, a cég legismertebb hőseit felvonultató Igazság Ligája. Bár a DC bőven a Marvel előtt, a hetvenes évektől kezdve népszerű filmekben jelentette meg a filmvásznon hőseit (a Superman- és Batman-filmeket), az „univerzumlogikát” kissé megkésve vette át riválisától, és egyelőre nem könyvelhetett el ugyanakkora sikereket – a lelkesedés ettől függetlenül töretlen. De ugyanígy épül tovább folyamatosan az X-Men-franchise a 20th Century Foxnál, miközben más cégek is kísérleteznek – változó sikerrel – saját univerzum beindításával.
De a filmeken túllépve a sorozatok világában sem állunk másképp: ebben a hónapban nyilatkozott arról az AMC csatorna vezetője, Josh Sapan, hogy a Walking Dead című, töretlenül népszerű, nyolcadik évadában járó posztapokaliptikus-zombis sorozat világa még akár harminc-ötven évig a csatorna műsorán maradhat különböző formákban. Az évtizedet meghatározó másik sikersorozat, a Trónok harca pedig ugyan a következő két évben a végéhez ér, de már dolgoznak öt másik sorozaton, amely George R. R. Martin fantasyvilágában játszódik az eredeti sorozattól nagyjából függetlenül.
A modern, most futó filmes univerzumok üzleti modelljének sokan a Harry Potter-filmeket látják: J. K. Rowling világszerte elképesztően sikeres, varázslóiskolás könyveit nyolc filmben dolgozták fel, a formátum pedig magas nézőszámot és folyamatos bevételt hozott a stúdiónak évekig. Ez a sorozat még direkt folytatásokra épült, nem egy osztott univerzumra, de a Harry Potter-sorozat véget érése ellenére nagyon is életben van az univerzum: tavaly a Legendás állatok és megfigyelésük című mozival indult egy újabb filmsorozat, amely évtizedekkel a varázslótanonc születése előtt játszódik.
Az univerzumformátum narratív tökéletesítése a Marvel univerzumához fűződik: a 2008-ban a Vasemberrel elindított filmsorozat filmről filmre hozta be a cég legismertebb szuperhőseit, egyre többet megmutatva egyúttal a világból, amelyben mozognak. Később az egyes hősök csapatba kovácsolása mellett tovább tágították a játékteret a világűr másik oldalán játszódó A galaxis őrzői című mozival, miközben külön folytatásokban vitték tovább a fő történetszálat. A Marvel-univerzum lényege, hogy a néző követheti az összes filmet vagy csak egy-egy hőst, de még az is lehet, hogy csak egyetlen filmre ül be, mégis jól fog szórakozni.
– Az univerzumépítés azért is lehet ennyire sikeres, mivel a nézők több aspektusból megismerhetik az adott „verzum” világát, karaktereit – mondta lapunknak N. Juhász Tamás irodalom- és filmkritikus, aki azt is megjegyzi, hogy a filmes világépítés nem új jelenség. Az Universal filmstúdió kezdeti időszaka lehet érdekes ebből a szempontból, amikor elkezdték horrortörténetek megfilmesítését – lásd Drakula, Frankenstein vagy a Múmia –, amelyekből aztán számtalan folytatást is készítettek; majd 1943-ban megalkották az első „versus filmet”, a Frankenstein Meets the Wolf Mant.
Azóta több ilyen univerzumot is láthattunk felépülni: N. Juhász ezek közül a későbbi slasher horrorfilmeket, mint például a Péntek 13. sorozatot vagy a Rémálom az Elm utcában-t említi, amelyeket a reboot filmek előtt szintén összekötöttek a Freddy vs. Jason című filmmel; de ideszámíthatjuk az Alien- és Predator-filmek összekapcsolását vagy éppenséggel a Star Treket. Ez szerinte talán az egyik legösszetettebb sorozatfolyam, amelyet valaha készítettek: ötvenegy éve fut, ma már több mint hétszázhúsz epizódból és tizenhárom filmből áll. Az eredeti sorozat után 1987-ben indult új sorozat, majd 2005-ig megszakítás nélkül, néha egyszerre futott több cím is, az idén pedig egy újabb indult Star Trek: Discovery címmel. Ez alapján a kritikus szerint tartós vagy éppenséggel visszatérő jelenségről beszélhetünk, amely időszakosan újra lázba hozhatja a nézőket, az olvasókat és akár a videojátékosokat is.
H. Nagy Péter irodalomtörténész, popkultúra-kutató szerint a képregényfilmek felfutása szempontjából fontos a technológia kérdése, ugyanis igazán komolyan csak a megfelelő technológiai háttérrel lehetett hozzányúlni a történetekhez. H. Nagy azonban nem biztos abban, hogy a mostani trend az újdonság erejének elvesztése után évtizedekig kitartana. Hiszen a filmes műfajok jönnek-mennek: felépül egy klisérendszer, és az „élmény reprodukciója” egy idő után egyszerűen nem működik, a műfaj unalmassá válik. Példaként a western kifáradását hozta fel, amit éppen a Star Wars és ezzel az űropera vitt tovább egy bizonyos formában. A kutató egyébként esélyesebbnek látja, hogy évtizedek múlva a Star Wars még velünk lesz, még ha a szuperhősfilmek fölött eljár is az idő.
A stúdióknak persze van válaszuk a nagy franchise-ok kifulladására: az elmúlt években Hollywood komolyan nyitott például Kína felé. Így nem egy ízben előfordulhatott, hogy egy-egy film a hazai közönség előtt elhasalt, de világszinten bőven visszahozta azt a pénzt, amelyet belefektettek. Ráadásul egyre kevesebb kézben összpontosul a több milliárd dolláros üzlet: egészen pontosan Mickey egér kezében. A Disney az egyébként is széles portfóliója mellé 2009-ben előbb a Marvel Studiost vásárolta fel, majd 2012-ben a Lucasfilmet és rajta keresztül a Star Wars jogait. Az utóbbi hetekben pedig felröppent a hír, hogy a többek között Marvel-szuperhősöket birtokló Fox is a Disney kezébe kerülhet.
Ez azt jelenti a néző szempontjából, hogy például feltűnhetnének az X-Men mutánsai a Bosszúállók hősei mellett, vagy hogy végre rendezhetne valaki egy tisztességes Fantasztikus négyes filmet, amit egyelőre még nem sikerült abszolválnia a mostani jogtulajdonosnak. Másrészről viszont a Disney így példátlan méretű szórakoztatóipari mamutcéggé válna, amelyet gyakorlatilag lehetetlen lenne megkerülni a filmiparban. Ha megtörténik a felvásárlás, ha nem, a Disney addig bizonyosan futtatni fogja a már megismert és szeretett filmes univerzumokat, amíg abból bármennyi profitot is ki lehet termelni.
És éppen a képregények világa ismert arról a tényről, hogy az előző ötven évben folyamatosan képes volt a megújulásra: ma is sikerrel futnak azok a képregények, amelyeknek az 1930-as és az 1960-as évek között megalkotott szuperhősök a főszereplői. Az események aztán szépen lassan összekuszálódnak: egy-egy hős szerepét egy másik személy veszi át, vagy éppen ugyanazokkal a hősökkel a fő univerzumon átlépve egy-egy alternatív világot építenek fel, majd ezek is interakcióba lépnek egymással. Végül időről időre rebootolják az egész kiépült univerzumot, letisztázzák a kontinuitást, és friss szemmel kezdik elölről az egészet.
A fő kérdés, hogy ezt a gyakorlatot mennyire lehet átültetni a filmiparra. Egy újszülöttnek pedig minden vicc új, így ha ügyesen csinálják, harmincnégy év múlva bizony ott fogok állni a mozi vagy valami annak megfeleltethető szórakoztatóipari komplexum jegypénztáránál egy Vasember-maszkos kiskölyökkel, és az animációs technikákkal megfiatalított Robert Downey Jr. arcát fogom bámulni két órán át.
Kell ennél sötétebb disztópia?
