– Mit takar, és miért lehet fontos a magyar filozófia „szociologizáló hagyománya”?
– Ha az ember filozófiaszakra megy, a nyugati világban nagyjából mindenhol ugyanazt kapja: elkezdődik a történet Platónnál, és a XX. században, valahol Wittgenstein és Heidegger környékén ér véget. Kanonizált szerzők, irányzatok és problémák. A magyar filozófia történetében viszont zavaros a helyzet: az sem teljesen világos, hogy mi tartozik bele. Vannak magyarul írott művek és magyar származású és iskolázottságú szerzők; de sokan nem magyarul alkottak, és gyakorta látszólag más kánonokhoz kapcsolódnak. Lakatos Imre, Lukács György vagy Mannheim Károly életművének zöme vajon a magyar filozófiai kánonba tartozik-e? De van egy másik probléma is: az általam elképzelt magyar filozófiai kánon szerzői közül számosat – Mannheimet vagy Hauser Arnoldot – ma már jellemzően nem is filozófusként, hanem szociológusként tartják számon. Az általam képviselt koncepció úgy válaszol ezekre a kérdésekre, hogy rámutat: van a XX. századi magyar eszme- és filozófiatörténetben egy olyan vonulat, amelynek a különböző darabjait és szerzőit összeköti a filozófiai problémák iránti szociológiai szempontú érdeklődés. Az olyan kérdésekre például, hogy hogyan lehetségesek műalkotások, ebben a hagyományban a társadalmi-történelmi viszonyokat középpontba helyező válaszok születnek. Olyan kérdések tehát ezek, amelyeket az egyetemes filozófiai kánon inspirál, ám a válaszban azt vizsgálják meg, hogy mi az a társadalmi háttér, amelyből érkezve egy művész így és így ábrázol, egy filozófus, természettudós így és így gondolkodik. Ezt a szemléletmódot tekintem én a magyar filozófia megkülönböztető jegyének.
– Miért alakulhatott ez így?
– A társadalom zenei képe – a magyar zeneesztétika szociologizáló hagyománya című, nemrég megjelent könyvemben idézem Papp Zsolt egyik meglátását, aki úgy fogalmaz, hogy a mi közép-európai régiónkban – ebbe beleérti a németeket is – általános tapasztalat az, hogy az ész rendre lerobban, a racionális érvelés sikertelen marad, a mindennapokból ismerős struktúrák működése és kialakulása az észszerűség normáinak nem engedelmeskedik. A racionalitásra nem, akkor hát mire támaszkodhatunk, ha egy ilyen világot akarunk átlátni? Például a szociológiára.
– Miért a hazai zeneesztétika történetén lehet ezt a hagyományt a legjobban bemutatni?
– A zeneesztétika csak az egyik olyan terület, ahol a szociologizáló szemléletmód megjelenik, de két okból nagyon érdekesnek tartom. Az egyik az, hogy itt nagyon szépen végigkövethetők a szociologizáló szemléletmód magyar filozófiatörténetben lezajló módszertani változásai. A másik szempont, amiért érdekes a zeneesztétika, az az, hogy rendkívül békés ez a hagyomány: a magyar zeneesztétikában mindenki, ha nem is szereti, de legalábbis tiszteli egymást. A szellemtörténész Molnár Antal adja ki a pozitivista Kovács Sándor munkáit, miközben a szellemtörténet és a pozitivizmus egymással radikálisan szemben álló világnézetet és módszertant képvisel. Azután a marxista Ujfalussy József adja ki Molnár Antal terjedelmes összefoglaló művét, a Gyakorlati zeneesztétikát, amely szellemtörténeti és idealista és ezért marxista szemmel reakciós munka. Ám Ujfalussy jellemzésében Molnár mégis a „haladott szemléletű polgári előd” titulusát érdemli ki, állítólagos „szemléleti materializmusának” köszönhetően – bármit jelentsen is ez.
– Ma is hat, folytatódik ez az irányzat?
– Én úgy látom, hogy nem, és nem csak a zeneesztétika területén. Inkább mintha felbomlana a szociologizáló hagyomány. Az utolsó paradigma a marxi elmélet volt, amely elég átfogó keretekkel szolgált tulajdonképpen bármilyen szociológiailag és filozófiailag releváns jelenség értelmezéséhez. A marxizmus felbomlásával ez a paradigmaszerű keret eltűnt. Ehelyett elméletek sokasága van, amelyek teherbírása és érdekessége is sokkal mérsékeltebb, de ezek mintha nem inspirálnának hasonló kvalitású munkákat manapság. Ahogy én látom, e jelenség okai hasonlók itthon és külföldön is: alig van igény bármilyen elméleti megértésre. Mintha eltűnt volna az a meggyőződés, hogy valamilyen belátásra jutni és a jelenségek megértésének lehetőségeit szaporítani: értéket képvisel.
