Nagyjából tíz óra magasságában aztán a színpadra pattant három, korosodó úriember, és nagyjából hetven perc alatt olyasmit vittek végbe, amit talán csak a „mintha átment volna rajtunk egy úthenger”-kifejezéssel lehet jól visszaadni. A setlist.fm-et böngészve egyértelmű volt, hogy milyen dalokat fognak prezentálni (sajnáltam is, hogy 2012-es Wreckről csupán a Flipper-feldolgozás Ha Ha Ha hangzott el a zárlatban), de ez semmit sem vett el a műsor erejéből, már csak azért sem, mert az olyan tételek, mint például a Sick, az Out, a Killing Time, a Line on the Wall vagy a Factory katartikus élményt jelentettek.
Dave Curran basszusgitárja elementáris hangerővel uralta a koncertet, de szerencsére Spencer finom, slide-os megoldásai, harmóniái és az Alleged kedvéért előkapott szájharmonika-szólam is kivehetők maradtak a zajförgeteg közepette. A legmegdöbbentőbb alak azonban a sánta dobos, Vincent Signorelli volt, aki a felszerelése mögött ülve végiggrimaszolta a dalokat, és sok esetben még a számok közti szünetekben sem hagyta abba a játékot. Egy alkalommal viszont joggal mászott ki a cájgja mögül.
Bár a trió a „köszönjük!”-ön kívül nem erőltette a kommunikációt a közönséggel, a koncert harmada környékén Spencer megelégelte, hogy az egyik néző megállás nélkül veszi telefonjával a fellépést, így fogta és kikapta a srác kezéből a masinát. – A telefon szívás – tette hozzá, miközben Signorelli dühödten zsebre vágta azt, és nyugalomra intette a hoppon maradt videózót. Pár pillanattal később azonban visszaadták neki a mobilt, de az illető ahelyett, hogy magába nézve folytatta volna a zenei utazást, inkább duzzogva a kijárat felé vette az irányt.
A kis közjáték azonban nem törte meg sem a zenekar, sem a bőszen bólogató közönség lendületét, ugyanolyan jó hangulatban folytatódott a zúzás. A teremben körbetekintve érdekes volt megállapítani, hogy az Unsane inkább a szakma kedvence, ugyanis a jelen lévő nagyjából ötven-hatvan ember között nagy számban ácsorogtak magyar zenészek, szakmabeliek és újságírók.
