Pornográfia a szépiaszín békeidőkben

Európa nagyvárosaiban sokan buktak le, miközben pikáns fotókat és kiadványokat csempésztek Budapestről.

„Van valamim az ön számára” – súgta a delikvens fülébe a vékony dongájú férfi, majd a kávéház egy félreeső szegletében a kabátja alól előhúzva meg is mutatta, mi lenne az: egy köteg, a szexualitást a maga csupasz valójában ábrázoló fotó. Mint a száz évvel ezelőtti tudósításból kiderül, egy részük Párizsból származott, a férfi nagy mennyiségben, olcsón vásárolta föl őket, többet viszont – fényképészsegéd lévén – saját kezűleg készített. Mindkét esetben busás haszonra tett szert. Pechjére a rendőrség utolérte, a nyomozás azonban ezzel nem ért véget, mivel a Budapestet elárasztó, hatalmas mennyiségű pornográf fotóból azt lehetett sejteni, hogy nem ez a férfi az egyetlen terjesztő.

Az előző századforduló környékén készült, hasonló felvételekkel ma is lehet találkozni, természetesen mostanra főként kultúrtörténeti, esetleg gyűjteményes jelleggel. Pár éve album is készült belőlük, de például Párizsban, a Szajna-parti képeslapárusok bódéinak kirakatában is föl szokott bukkanni belőlük néhány kevésbé szaftos darab. Hajdanában kapualjakban, kávéházakban, pult alól kínálták őket, többnyire prostituáltak álltak hozzájuk modellt, de az is megesett, hogy egy szélhámos fotós átvert egy színésznőt azzal, hogy úgymond művészi indíttatásból aktképeket készít róla, amelyek végül a fentiekhez hasonló módon kerültek forgalomba.

A fotók származását tekintve ugyanakkor megoszlott a közvélemény. Európa számos nagyvárosában füleltek le feketézőket azzal, hogy Budapestről árusítás céljából pornográf fényképeket és kiadványokat csempésztek be, mint ahogy a magyar sajtóban is rendre fölröppentek hírek az efféle dolgokat előállító bűnbarlangok leleplezéséről. Miközben a kereskedők külföldi lapok hirdetéseiben reklámozták a Magyarországról érkező pornográf kiadványokat, egyes országokban törvények születtek az ellenük való harc szellemében. Mások viszont úgy vélték, hogy ezeknek a – korabeli szóhasználattal – pornogramoknak a zömét nem Magyarországon készítik, hanem csak a nagyobb eladhatóság céljából teszik rájuk a Made in Hungary megjelölést. Már persze ha ez esetben kellett egyáltalán ilyesmivel kalkulálni. Mint ahogy kérdés az is, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, hiszen a „magyar brand” valahogy mégiscsak megszületett.

Nem csupán a fotók körül zajlottak komoly perpatvarok. Sőt, az igazán nagy küzdelem az úgynevezett pornográf irodalom nyomában alakult ki – helyesebben annak megítélését tekintve, hogy melyik írásmű számít pornográfnak. A leghírhedtebbek közé tartozott például a Faublas lovag szerelmi kalandjait több részben elmesélő kötetsorozat Louvet de Couvray tollából, ám az is vita tárgyát képezte, hogy mondjuk Zola bizonyos művei hová sorolandók. Természetesen magyar szerzők sem voltak kivételek, Szomory Dezsőt egyszer be is perelték pornográfia vádjával. A polémia jelentőségét mutatja, hogy az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetségen belül külön bizottság foglalkozott „a szenny- és pornográf írások és kiadványok” ügyével. Többen fölháborodásuknak adtak hangot amiatt is, hogy a könyvesboltokban akár az ifjúság is kézbe veheti a szexualitást nyíltan ábrázoló műveket, sőt némelyiket egyenesen a kirakatban reklámozzák. A képviselőházban is szóba került párszor a dolog, és bár születtek is korlátozó jogszabályok, sokan nehezményezték, hogy Magyarország nem csatlakozott a pornogramok forgalmazását ellehetetlenítő 1910. májusi párizsi egyezményhez.

Az anekdota szerint amikor egy konzervatív ízlésű esztéta egy pesti könyvkereskedésben háborogni kezdett, amiért Arisztophanész vígjátékainak megvásárlása után mai szerzők műveit kezdték el kínálgatni neki, a derék férfiút azzal hurrogták le az eladók, hogy nincs sok különbség a régi és a modern irodalom között, legföljebb annyi, hogy egykor pornográf klasszikus művek voltak, mostanság viszont klasszikus pornográfok vannak. Hasonlóan ironikus hangot ütött meg az a szerzőség nélküli versike is, amely bizonyos – sokak szerint nem elégséges – árusítási korlátozásokra reagálva jelent meg a Pesti Napló 1909. január 10-i számában, és így szólt: „Oh te kemény kegyetlen, / Szigorú rendelet. / Pornográf iratokat / Árulni nem lehet. / Nem adunk el ezentúl / Már magyar könyveket.”

Lényegesebb, hogy többen felismerték, s hangot is adtak annak, hogy büntetéssel és tiltással teljes egészében nem lehet orvosolni a bajt, és összefüggés van a pornográfia iránti kereslet és a prostitúció terjedése között. Ahogy a Pesti Hírlap 1910. május 4-i számában megjelent Leánykereskedelem és pornográfia című cikk fogalmaz: „A társadalom előbb a pornográfia ellen védekezzék, s csak azután gondoljon arra, hogy leányait megoltalmazza azoktól a kosaraktól, melyeket a kerítők a pornográfia vesszőiből fontak maguknak.”